Szóga-Réti Csilla   

       Azon az első vasárnapon

  A parketta megreccsen meztelen talpam alatt, ahogy lábujjhegyen leereszkedem a lépcsőn. Dermedten fülelek egy darabig, s szinte már hallom is, ahogy apró, dobogó lábak erednek a nyomomba. De ezúttal úgy tűnik, szerencsém van. Tapintható a csend körülöttem, és abban a percben szinte bármit megtennék azért, hogy egy kis ideig még élvezhessem ezt a kivételes, kora reggeli magányt.  Elepedek egy forró kávéért, most mégsem kockáztathatom, hogy zajt csapjak, ezért egyszerűen bögrébe töltöm a tegnapi maradékot és ugrásra készen állok a mikró előtt, hogy az ajtót időben felrántva megakadályozhassam a csöngést. A készülékbe épített óra szerint még legalább két óra semmittevés vár rám, ezért elégedett mosollyal az arcomon, szélesre tárom a hátsó ajtót és kilépek a házból. Megborzongok a friss hajnali levegőtől, s bár az előrejelzés szerint mára nyáriasan forró idő várható, én mégis előrelátóan zoknit húzok és férjem megnyúlt, kötött pulóverébe burkolódzom. Jól esik magamba szívni ismerős illatát. Hátradőlök a kemény, műanyag kerti székben, s most valahogy cseppet sem érdekel, hogy a szék bordája a hátamba vág. Boldogan csapom fel a napok óta mellőzött, kivételesen érdekesnek ígérkező regényt. Hívogat a betűkből megelevenedő távoli világ és már előre élvezem az „utazást”, mégis érzem, hogy valami az utamba áll. Azon kapom magam, hogy mindig ugyan azt a két sort olvasom, míg végül kelletlenül feladom, s mint a termésben gyönyörködő gazda, tekintetemmel elidőzöm a kertünkben megelevenedő természeten.  Gondolataim messzire ragadnak. Anyák napja van, és én most arra az első, különleges májusi vasárnapra gondolok.

  A szűk, kényelmetlen padban ülök, s az előttem lévő zsoltár szavait olvasom. Tenyeremet az énekeskönyv alá csúsztatom, és szétterpesztett ujjaim alatt érzékelem az orgona telt hangjának rezgését. A rózsaablakok virágszirmain áthatoló napsugarak színes fénycsíkokat festenek a bőrömre, meleg bizsergést hagyva maguk után. A zene körülvesz, s míg teljesen átadom magam az élménynek, hirtelen egészen biztos vagyok benne, hogy a gyermekem is éppen úgy élvezi, ahogyan én. Felcsendül az ének, s bár az ismerős dallam a torkomba tolakszik, most csak hangtalanul dúdolok. Nagyon szeretnék minden szót megélni, mégis minduntalan elkalandoznak a gondolataim. Újra és újra alámerülök.  „Az anyaméh gyümölcse a gyermek… az asszony elfelejti a fájdalmát… gördülnek elém a töredék mondatok, de meglepően tompa és fáradt vagyok hozzá, hogy összeillesszem magamban ezt a furcsa kirakóst. Mosolyogva nézem, ahogy a prédikáció végén egy szép, szőke kislány virágcsokrokkal jár körbe a padsorok között, és hátrafordulva a pillantásommal én is köszöntöm a mögöttem ülő édesanyám.                                                          - Nem tudhatja, hogy nekem még nincsen…- hárítanék máris, de a kicsi kitartóan ácsorog előttem, puha markában szorongatva hófehér ajándékát. – Tessék-, nyújtja felém büszkén, hogy a nyilvánvaló nem kerülte el a figyelmét, - s én szinte szégyenkezem, mikor végül sietve átveszem. Egészen elbódít a csokor édeskés illata. Arcomat a virágfürtökbe temetve hirtelen én is gyermek vagyok újra, gondtalan fiatal lány, aki csak önmagáért felel, s a gondolat, hogy az anyák napi köszöntés engem is megillet, abban a percben egyszerre abszurd és megható.                                                                                         Hiszen azon a forró, ezerszínű vasárnapon mi ketten még egyek vagyunk. A testemben pihenő kicsi szív az én lélegzetem által nyer oxigént, s én nélküle már semmi sem vagyok. Csakis vele együtt létezem.

  Mint iskoláskorom lusta nyarain, azon az ünnepnapon is csupa gondoskodás vesz körül. Bár ebéd után még alvásra is jut időm, mégis az egész délután álomszerű marad ezután. Furcsa, öntudatlan lebegés, mintha csak kívülről látnám önmagam.                                                                                                                        Férjem nyugalma rám is átragad. Nem gyanakszom, sőt nem is gondolkodom, csak élvezem ezt a rendhagyó, tavaszi kánikulát. Kézen fogva sétálunk a Margit-sziget fái közt, s a szívemet csordultig tölti a boldogság. A változás máskor megrémít, de a tudat, hogy a sorsunk biztos kezekben van, most nyugalommal tölt el. A levegő a virágzó fák súlyos illatától terhes, s bár jól esik a séta, a zenélő kúthoz érve váratlanul mégis megtántorodom. A tompa pukkanást, hangos döndülésnek érzem, s abban a pillanatban szentül hiszem, hogy a szokatlan hang egészen éterivé színezi a szimfóniát. De a férjem semmit sem vesz észre. Gömbölyű derekamat átölelve, mosolyogva áll, s ellazulva hallgatja a dallamot.

   Mint, amikor átszakad a gát, a következő események végleg magukkal sodorják a gondtalan lányt. Hónapok óta készülök erre a napra, de a rám törő pánik, azonnal elmos minden korábbi, szilárdnak hitt elhatározást.                                                                                                                                           Ujjongani szeretnék. Mély hittel örülni, hogy nemsokára a karomba tarthatom a kisbabám, de a kiszolgáltatottság érzése egészen elgyengít. Míg a kórház felé száguldunk, férjem kezét szorongatva keresnék kapaszkodót, de rá tekintve azonnal látom, hogy ő, aki a társam, az életem, félelmemben most egyáltalán nem osztozik velem. Öröm és izgatottság sugárzik az arcán, mintha csak ellopta volna tőlem ezeket az érzéseket, s a rettegés rémével csak én, egyedül én viaskodom. Szeretném, ha a karjába venne, ha megígérné, hogy minden rendben lesz, de ő mintha máris csak a kisfiára gondolna, szórakozottan, s kapkodva simítja meg feszültségtől nedves tenyeremet.                                                                                                   

Sírás fojtogat. Csalódott és megbántott vagyok, mintha ebben a megváltozott tudatállapotban képtelen lennék meglátni azt, ami nyilvánvaló. A lelkem mélyén persze tudom, hogy tévedek, de most nincs erőm, hogy észrevegyem, feltűnő nyugalma mennyire erőltetett. Kegyes hazugság ez, amellyel engem kímél, hiszen ő mindkettőnkért retteg. A családját félti, s hogy szavaival nehogy elárulja magát, hallgat inkább.  De rossz színész a párom, s mikor egy pillanatra bátorítón rám mosolyog, tekintete egészen elveszett. Sápadtsága betegesen átüt lepirult arcbőrén, s míg elfehéredő ujjakkal szorítja a kormányt, s az utat figyelve mereven előre néz, ajka folyamatos, néma imát mormol.

 Rohanó ablakunk előtt elmosódik a táj, s fejemben egymást kergetik a gyötrő gondolatok. Az emlősök kicsinyeihez képest, az emberi csecsemő koraszülötten jön a világra. Az ösztönei nem tartanák életben. Az anyja nélkül egészen életképtelen. A kétség összeránduló testem ritmusára szorítja a szívem. –Vajon felnőttem már a rám bízott feladathoz? Anyaként nem vagyok-e én is koraszülött? Gyenge és életképtelen? Választ nem remélve, hasztalan próbálom legyőzni kétkedő önmagam, de a kisfiam, mintha csak hallaná a ki nem mondott gondolatot, kegyetlenül szűkülő lakhelyén, aprót mozdulva bíztatón jelez nekem. S én tudatomból mindent mást kizárva, már csak rá gondolok.

Számtalanszor elképzeltem ezt a napot, de persze minden egészen másképpen alakul. Összeforrt utunk végére értünk, és bár nagyon várom a nagy találkozást, ha tehetném, mégis visszafordítanám az időt. Halogatnám az elválást. Férjem szüntelen fogja a kezem, s bár jelenléte támasz és megnyugvás, a furcsa, ambivalens magány mégsem hagy magamra. Különös, fájó ellentmondás, hiszen a gyermekemmel még mindig egyek vagyunk, de a testem sajogva jelzi, hogy hamarosan magára marad. Estébe fordul a forró délután. A halványsárga falak már szinte szürkének látszanak. Tompulnak a fények, s odakint lassan elcsendesedik az utca, de a kórházi ágyon fekve, én ebből mit sem érzékelek. Szürreális a valóság, mégis - míg mindkettőnk élete végérvényesen megváltozik-, alig pár lépésre tőlünk, a belváros komor, hűvös házaiban más családok élik tovább megszokott életüket. Mint egy fantasztikus filmben, az idő hirtelen megáll, körülöttem mozdulatlan képpé merevedik a világ, s a gyermekem szívverésének erősödő hangjától, már csak távolról hallom a hozzám intézett szavakat.  – Most már ne féljen elengedni őt! Engedje megszületni! – hallom szelíd-parancsolón, s én gyengülő testemet végkép legyőzve, utoljára megerősödöm.

 Sírást várok, hangos, fájdalmas panaszt, de az én kis győztesem csendben, méltósággal születik. A néma félhomályban, gyenge tüdeje éltető levegővel telik meg, és én egyenletes pihegését hallva újra egyedül létezem. Én vagyok a felnőtt. Én vagyok a nagy, a védelmező, mégis mikor a ráncos kicsi test először pihen a mellkasomon, a meghatottságtól egészen apróra zsugorodom. A kisfiam, szinte azonnal mozgolódni kezd. Homlokát ráncolva, kínlódva megemeli a fejét és tágra nyílt, sötétkék szemével mélyen a szemembe néz.  A bölcs, kis öregapó arcon ott a békés, újszülött felismerés, s e csodát átélve egészen elnémulok. Szinte megsemmisít a tekintetéből sugárzó feltétlen bizalom. Nincs bennem többé kétkedés, hiszen erre a boldogságra nem léteznek szavak. Örömöm eltöröl minden félelmet. Karjaimban tartom a gyermekem, s őt csodálva már kétségek nélkül hiszem, hogy a rám bízott ajándék mellé megkapom majd a szükséges erőt. Új értelmet nyer minden. Abban a percben végkép elveszítem korábbi önmagam… Azon az első vasárnapon nem csak egy gyermek születik.

  A nyitott könyv érintetlenül hever az ölemben és percek óta elmélyülten figyelem, ahogy a terasz sarkában színes szirmokat forgatva körtáncot jár a májusi szél. A ház még mindig egészen csendes, de engem már untat a nemrég még vágyott pihenés, így türelmetlenül nyújtóztatom elgémberedett lábamat. Szívesen felkelnék már, mégis kényszerű mozdulatlanságban üldögélek tovább, s gondolatban máris az aznapra tervezett feladatokat latolgatom.

 Ekkor halk pusmogás üti meg a fülem, s a visszafojtott hangokban felismerve az „összeesküvést”, a libbenő függöny takarásában megbújva, élvezettel figyelem a jelenetet. Nagyfiam, szemöldökét összevonva, komoly arccal hajlik a kicsi fölé, aki egy pillanatra abbahagyva a mocorgást, figyelmesen hallgatja őt. Kisebbik bátyja, hogy enyhítse a testvéri szigort, mindjárt a segítségére siet, s kedves, simogató hangon megismétli az előbb hallott mondatot. – Érted? –kezdi lassan, tagolva és én a számat eltakarva próbálom visszatartani a nevetést. – Add át szépen a virágot, és mondd azt Anyának, hogy… Nem akarom elrontani a meglepetést, ezért hangos robajjal feltápászkodom, s mire felnézek, már előttem sorakoznak mindannyian.  Arcukon különös ünnepélyesség.

 A legnagyobb lép elém először, s ahogy tizenkét éve minden nap, most is elönt a büszkeség.  Középső fiam rajzán,- mintha csak tükörben látnám- boldogan mosolygok. Öröm csillog a szemében, hogy most ő adhat, és én szeretném örökre megőrizni ezt a pillanatot. Végül a kicsi áll feszengve előre, s magasra emelve az illatos orgonát, kivillantva fehér gyöngyfogait, elszántan kezdi mondani a nekem szánt köszöntőt. – Tessék, Anya – nyújtja át büszkén a csokrot – boldog születésnapot!

  Nem érti szegény, miért tör ki a kacagás, s duzzogva hátat fordít nekünk, de én gyorsan az ölembe kapom, és engesztelő hangon vigasztalni kezdem.                                                                                                                          – Hiszen nagyon is igazad van kincsem!- kezdem, s belém hasít a felismerés. - Mióta ti vagytok nekem, én minden évben, ezen a vasárnapon ünneplem a második születésnapom!

****

Kölcsön kaptalak

 Remegő térddel mászom be melléd a hátsó ülésre. Nagyapád telefonon már értesítette  régi sebész kollégáit, és már be is szíjazta kicsi testedet a babaülésbe, úgyhogy perceken belül indulunk. Némán nyújtod felém  pufók kezecskéd és én még mindig anélkül veszem a tenyerembe, hogy az arcodra néznék. Sírás fojtogat, de nem akarlak megijeszteni, ezért míg a tenyeredet puszilgatom, erősen összeszorítom a szemem és minden erőmmel igyekszem valami egészen másra gondolni. - Néhány órán belül megérkeznek a vendégek- tolakszik az agyamba kéretlenül a felismerés - , de kit érdekel, majd legfeljebb nem esznek annyit- rázom meg dühösen a fejemet, s reszkető kezemmel a combodat kezdem el simogatni, bár magam sem tudom, hogy melyikünket akarom megnyugtatni ezzel. Az autó alighogy elindul, hatalmasat  döccen egy alattomos kátyúban, s a gondolatra, hogy ez esetleg fájdalmat okoz neked, akaratlanul is feléd fordulok. Hiába kapom a szám elé a kezem, a torkomból feltörő zokogást már nem tudom elnémítani.  Aprócska orrod alatt a felső ajkad természetellenesen felrepedt és a vér vastag csíkban csurog le az álladon, hogy egy egyre növekvő vörös pecséttel fesse meg a nyakadba terített törölközőt. - Szegény picurkám! - nyüszítem magam elé, miközben megállíthatatlanul ömlenek a könnyeim. Hüvelykujjad szopogatásra készen, tehetetlenül fekszik az öledben, s te hatalmasra nyílt tengerkék szemeddel fáradtan nézel rám. - Ana! Ana ne szírjál!- simogatod meg lehajtott fejemet, és én úgy érzem mindjárt megszakad a szívem. Az életemnél is jobban szeretlek. Éppen ma lettél két éves.

 Az önvád térít magamhoz. Bár éjszaka van, én a nappaliban toporgok, s még egyre a baleseteden jár az eszem.  Valahogy csöppet sem érzem abszurdnak, hogy húsz évvel később még mindig ezen gyötrődöm. Most is ugyanazok a régi kérdések kavarognak bennem. - Miért nem vettem észre előbb azt a rozsdás aknafedőt? Ha az ütéstől nem esnek ki idő előtt a tejfogaid, vajon később elkerülhetted volna a fogszabályozót, amit annyira utáltál? Hogyan akadályozhattam volna meg, hogy megsérülj? Egyáltalán hogy hagyhattam, hogy akár egyszer is ráülj arra az ingatag, műanyag kismotorra? Miért, miért nem voltam képes jobban vigyázni rád?Magam alá húzott lábbal kucorgok a kanapén, és meg sem próbálok elaludni. A dohányzóasztal ismét visszakerült a helyére és csak a parketta szegélyléce mögé szorult kiszáradt tűlevelek árulkodnak róla, hogy nemrég még a sarokban állt,  a plafon felé nyújtva, a korábbiaknál jóval kisebb, meglehetősen satnyácska karácsonyfánk. Míg szorosabbra húzom a köntösöm zsinórját, egy ideig meredten bámulom a bútor helyét, majd  szorosan bebugyolálom magam a tévénézéshez használt takaróba. De ez most nem segít. Míg a falióra ütemes ketyegését hallgatom, folyamatosan didergek, mégis túl fáradt és kába vagyok ahhoz, hogy magamra terítsem a másik pokrócot is. Hajnali egy óra van, és most is elviselhetetlenül hiányzol!  Jól esik elképzelni, hogy hallod a gondolataimat.

Még mindannyian kicsik voltatok, amikor a középiskolás barátnőm egyszer megkérdezte, hogy melyikőtöket szeretem a legjobban. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy egyikőtöket sem, de kétkedő tekintetéből azonnal láttam, hogy nem hisz nekem. Egykeként nőtt fel,és mivel el sem tudta képzelni, hogy megosztható a szülői szeretet, sohasem akart egynél több gyermeket. Tudtam, hogy semmivel sem változtathatnám meg a véleményét, ezért nem beszélgettünk többet erről, de a szívemben legbelül  még sokáig kutattam a legigazabb válasz után.

 Tudod, most sem tudnék mást mondani!  A bátyádat tartottam először a karomban, ő nevezett  először anyának, ezért valahogyan mindig ő marad nekem az első. Az öcséd volt utoljára a testem része, s ezért vele kötött össze legtovább a lelki köldökzsinór.  Ő lett az én kis napsugaram, s vele lett hiánytalan a család és az életem. De te… te vagy az én középsőm, s bármilyen messze is kerülsz tőlem, és én akármilyen öreg is leszek majd, mindig te, csak te leszel a szívem közepén.

  Forró nyál csordul ki a szám sarkán és bosszúsan veszem észre, hogy mégis ülve elaludtam. Sajognak a végtagjaim, s tudom, hogy éppen ideje volna visszabújnom az ágyba, mégsem akaródzik felkelnem. Szemem lassan megszokja a sötétséget,  s én kitartóan ismét az óra számlapját fürkészem, mintha pusztán az akaraterőmmel előrébb forgathatnám a mutatót. De, -  pedig teljes képtelenség, s én mégsem csodálkozom - még mindig csak három perccel múlt el hajnali egy. Magamban számolgatni kezdek: - Kilenc óra az időeltolódás, ami azt jelenti, hogy… most Brisbainben mindjárt délelőtt tíz óra lesz. Nem beszéltük meg hogy hívlak, és igazán nem akarok rád telepedni, de olyan gyötrő ez az érzés! Mi van ha… ha ez az álom valami rosszat jelent? Szégyellem magam a babonásságomért, mégsem gondolkodom tovább. Ügyet sem vetve  a hidegre, a dolgozószobába lépek. Nem lepődöm meg a nappali világosságon, sem azon, hogy a számítógép bekapcsolva vár, azonnal a képernyő elé ülök és megigazítom a webkamerát. Mindennél jobban vágyom rá, hogy megpillantsam az arcodat.

 Míg a skype kapcsolásra várok, vádaskodó énem ismét ellenem fordul. - Miért lógsz folyton a nyakán? Felnőtt férfi, egyetemista, biztosan nem vágyik már rá, hogy ellenőrizgesd! Egészen jól megvan nélküled…Sőt talán nem véletlenül utazott egészen Ausztráliáig! Hiányzik, nem igaz? De hát  te  engedted el! Miért nem voltál képes jobban vigyázni rá?

 Ismét újszülött vagy és én egy ismeretlen fotelben ülve mosolyogva szorítalak magamhoz, míg három éves bátyád féltékenyen préselődik az oldalamhoz. Egy kedves, szeretett arc hajol fölénk, s én azonnal felismerem, pedig már évek óta nem találkoztunk.  Az emlékkép mozdulatlan, a lelkésznő hangja, s az üzenet mégis egészen eleven. - A gyermek Isten legnagyobb ajándéka, de sohasem lesz a saját tulajdonunk. Csupán kölcsön kapjuk egy rövid időre. S nekünk ennek tudatában kell vigyáznunk rá!

  Az ismétlődő búgó hang ingerültté tesz és egyre türelmetlenebbül meresztem a szemem a képernyőre. Míg várakozom, a rólad és a szobatársadról készült vidám fényképét nézem, s magamban fohászkodom, hogy valamelyikőtök végre üljön a gép elé.  Már éppen feladnám, amikor vörös hajú barátod gyűrött ábrázata jelenik meg előttem. Ezúttal is lenyűgöz a technika, hiszen a több ezer kilométer ellenére, eltéveszthetetlenül felismerem rajta a másnaposság árulkodó jeleit. Sikerül elnyomnom egy mosolyt, amikor észreveszem, hogyan próbálja meg pillanatok alatt összeszedni magát, s csak remélni tudom, hogy csupán a fáradtságtól elgyötört arcom látványa ijeszti meg hirtelen. - Csak nem történt veled tényleg valami? Rémület szorítja össze a szívem, amíg kínlódva próbálom kihámozni az értelmet Bruce érthetetlen akcentusából. Erősen koncentrálva, a tőlem telhető legszebb angolsággal érdeklődöm utánad, s nagyon megkönnyebbülök, mikor a srác lelkesen bólogatni kezd. Ezek szerint felfogta mit szeretnék, én viszont továbbra sem értem a válaszát, s már- már rémálomnak tűnik az egész, mikor hirtelen az órája számlapját kezdi el mutogatni, majd jobbjával felrántva megereszkedett farmerját, vidáman integetve távozik. Ismét egyedül maradok.  Egyszerűen nem értem, hogyan lehetsz ennyire távol tőlem.

 Nyolc éves vagy,  s én mosolyogva nézem, ahogy kipirult arccal fel-alá rohangálsz a múzeumban, láthatóan teljesen lenyűgöz az interaktív kiállítás. Soproni nyaralásunk hátralévő napjaiban szünet nélkül rajzolgatsz és, bár még évek választanak el tőle, állandóan az egyetemi képzésről faggatsz.  Máskor ritkán szólalsz meg idegenek előtt magadtól, most mégis mindenkinek a választott hivatásodról, és az elképzelt találmányaidról beszélsz. És én már akkor pontosan tudom, hogy nagyon fog fájni,… mégis ha eljön az ideje, majd el kell hogy engedjelek.

  A monitor sarkában álló apró számok hajnali negyed kettőt mutatnak. Több, mint fél éve tanulsz Ausztráliában, így már megtanulhattam volna, hogy csak a megbeszélt időben hívjalak, mégis mérhetetlenül  csalódott vagyok. Úgy érzem órák óta várlak már hiába, így szomorúan feltápászkodom, de az aggodalom mégsem hagy nyugodni.  Ezer közül is felismerném a lépteid zaját, ezért boldogan ülök le ismét, mikor az asztalodhoz érsz. - Szia Anya! Bruce mondta, hogy kerestél!                                                                                      

 Mintha csak most látnálak először, nem tudom levenni rólad a szemem! Sármos, féloldalas mosolyodat nézem, s tekintetemmel végigsimítok az ajkad fölött futó vékony, fehér vonalon.  Örömmel állapítom meg, hogy szinte egészen láthatatlan. Tudom, hogy fél év alatt nem változhattál olyan sokat, mégis rácsodálkozom, hogy mennyire felnőttnek látszol. Csillogó szemedbe nézve a nyolcéves kisfiút látom. - Olyan végtelenül büszke vagyok rád!

 Bűntudat gyötör miatta, mégis örülök neki, hogy otthagytad miattam az előadást. Míg a múlt hétvégi élményeidről mesélsz, azon kapom magam, hogy az arcodat, s a karodat fürkészem árulkodó sérülések után kutatva. Mikor semmit sem találok, titkon vékony egyetemi pólódat kezdem el vizsgálni. A rávasalt szörföző mikulás valahonnan nagyon ismerős, de nekem egyre csak azon jár az eszem, hogy január lévén, vajon, mért nem öltöztél melegebben. Érzem, hogy valami nem stimmel velem. Tudom, hogy kézenfekvő a válasz, mégis olyan, mintha nem tanultam volna meg a feladott földrajzleckét.

- Annyira szeretnélek megölelni! Kérlek, ne nőj fel ilyen gyorsan! Nem készültem fel, még nem tudlak elengedni! - súgom szavak nélkül, de most, mintha csak félig értenél, szinte bántón a gondolataimba vágsz, miközben szórakozottan rázogatod a markodban tartott két hatalmas anyacsavart.                                                                               

 - Anya, bocsáss meg, mennem kell! - mondod végül, s bár meredten bámulom a szád, kétségbeesve tapasztalom, hogy a  kezedben lévő tárgyak csengésétől alig hallom amit mondtál.                                                     

- A hét végén újra beszélünk! Hiányoztok! - teszed hozzá szégyenlős-tétován, és én a könnyeimtől már nem látom, amikor elhagyod a szobát!

   Egészen nedves a párnám, amikor felülök, s mint aki rémálomból ébredt, a megkönnyebbüléstől könnyezem tovább.  A gyerekszobába lépve a földön kuporogva talállak, amint elmélyülten olvasol egy  szamárfüles, színes képregényt. Kócos, homokszínű hajad a szemedbe lóg, s  kissé már kinőtt, mintás pizsamád alól kivillan a széles ragtapasz, elfedve a tegnapi biciklis mutatvány árulkodó nyomait.  Ausztrál Expedíció, betűzöm ki a könyved fejlécét, amikor az öcséd hirtelen felállva eltakarja a látványt.

- Nézd Anya, milyen gépet épített a Lóci! - tartja az orrom elé a fémépítőből összetákolt, zörgő csodamasinát.

 Mintha erre a végszóra várnál, ismerős, ferde mosolyoddal csak ekkor nézel fel rám. Aki nem tudja,talán észre sem veszi az ajkad fölött futó ezüstös vonalat. Ekkor minden részlet a helyére kerül. Véget ér a valóságból képzeletbe ívelő időutazás. Megfejtem a zavaros rejtvényt, s jókedvre derít a felismerés. Karnyújtásnyi távolságból nézve, ebben a pillanatban, jövőbeli, felnőtt éned sok évnyi messzeségbe kerül, s én hálásan szorítlak magamhoz.  Az ölelésemben benne van minden szeretetem. Tudom, hogy csak kölcsön kaptalak, s mégis boldog vagyok.

Szakács Luca (Vámosmikola, 7.)

Bűvös barackvirág

Gyönyörű nap virradt. Tavaszi szellő járta át a vidéket és melegséget fújt minden velem egykorú kamasz szívébe. Talán a mámorító illatú virágok is nagy szerepet játszottak ebben, de leginkább annak a gondolata, hogy pontosan két hét múlva anyák napja. Mindenki somolyogva sugdolózott a barátnőinek, hogy ő bizony hol, mit, mennyiért és miért fog vásárolni az édesanyjának.                                                                                                                                   

Csak én nem sugdolóztam… Csak az én szívemben nem kacérkodott a tavaszi fuvallat, sőt! Csak nekem telt el életem első tizennégy éve anyák napja nélkül.

– Flóra! Hol vagy? Flóra? – kiáltott egy ismerős lányhang. Felocsúdtam. Liza szólongatott, hiszen ma kezdjük el megtanulni az anyák napi műsort, ráadásul új tanár is érkezik, akit senki sem ismert és senki nem tudott róla semmit. Tehát nyilvánvaló, hogy nem állt szándékomban befáradni és jópofizni a biztosan unalmas és nagymamás tanító nénivel. Visszakiáltottam.                                                                                                                               - Öt perc és megyek – majd feltápászkodtam a megszokott, békés ülőhelyemről, a virágzó és misztikus barackfa alól. Gyakori szokásom volt idejönni, kizárólag egyedül, ennek oka néha a szomorúság, a magány és a düh volt. Úgy éreztem, hogyha idejövök, minden belső viharom alábbhagy, aztán lassan elcsitul. Imádtam ezt a barackfát, és szerencsémre ezzel egyedül voltam. Valami különös szál fűzött a fához, egy kicsit mulatságos is volt kitűnése a többi korhadt, mondhatni színtelen cserje közül.                                                                                                                                    A művelődési ház parkját elhagyva bevánszorogtam a csarnokba, ott karon fogott Liza és magával húzott a szomszédos terembe. Nagy gyerekzsibongás szűrődött ki onnan, amiből arra következtettünk, hogy a tanárnő még nincs itt. Beléptünk és helyet foglaltunk egymás mellett az egyik padon. Sokat köszönhettem Lizának, például elsők között azt, hogy az egész iskolában ő volt az, aki egyáltalán szóba állt velem. Őt tartottam az egyetlen barátomnak. A többiek talán azért nem beszéltek velem, mert úgy gondolták, minek is barátkozzanak egy ilyen magába forduló, ostoba libával. A tanulásban is csak Liza segített, de a tanárok szerint sokkal többre lennék képes, ha blabla… Szokásos süketelés! Egy tanárnő volt, aki megértett: Klára néni, akit most helyettesíteni fog ez a banya. Már látatlanban is utáltam, hiszen Klára nénit éreztem a pótanyukámnak az eredeti hiányában.       Apukámmal ketten a művelődési ház mögötti albérletben laktunk, szegénykém ki sem látszott az írásból, nem is gondolhatott a csajozásra. Pedig nyilván neki is szüksége lenne egy társra anya halála után. Még beszélni sem tudtam, mikor a munkából hazafelé autóbalesetet szenvedett, a kórházban már nem tudták megmenteni. Ez évekig nagyon megviselt minket, apát majdnem kirúgták a munkahelyéről, mert néha indokolatlanul sírógörcsben tört ki. Benyitottak a terembe.Az igazgatónő volt az, aki kitessékelt minket az udvarra, mondván az új tanárnő már ott vár minket.        Kisütött a nap. Mi, mint a jó gyerekek, letelepedtünk a fűbe, és a szemünkkel kerestük az új jövevényt. Nem kellett sokáig a parkot fürkésznünk… Mindenkinek megakadt a szeme az igazgatónővel beszélgető fiatal, csinos hölgyön. Nem hittünk a szemünknek! Egy tavaszi tündért láttunk a szemünk előtt, kinek a hosszú, szőke haját lágyan fújdogálta a tavaszi szellő, szintúgy a tengerkék, fodros ruháját, mely alól pajkosan kilátszottak nőies térdei. Olyan gyönyörű volt, mint a nyári naplemente, amikor a nap már vörös, bár az ég még kék. A mosolya akár az érett barack, melyet nem fokozott valami flancos rúzs, vagy rikító szájfény. Természetes szépség volt, talán ezért csorgott ennyire a fiúk nyála.   A naplónkat és valami papírokat tartott a kezében, amely teljesen meggyőzött minket, hogy Ő az új tanárnő. Az igazgatónő távozása után az állam a térdemet súrolhatta, mert az osztályban tanuló összes diák nevét hibátlanul tudta és egyesével kihívott minket a szövegeinkért. (Ezek voltak a papirosok.) Könnyedén, ruháját nem féltve leült mellénk a pázsitra és kedvesen bemutatkozott. Szerintem több volt ez, mint csupán megismerkedés. Mindenkivel beszélgetett, sőt egyenesen úgy festett a dolog, mintha azonnal a barátunkká fogadtuk volna. Hát még a dal, amit választott nekünk! Nem igazán volt fiús, de lányos sem, mégis mindenkinek nyomban elnyerte a tetszését. Egy kisebb kórus kellett hozzá és három szólista. Eléggé dalos osztály voltunk, úgyhogy a csekély számú próbák ellenére hamar megtanultuk a darabot. A három szólista között Liza is ott volt.

Az egyik próbán Dominika néni (mert így nevezték) felfigyelt rá, hogy rossz passzban vagyok, amit nyilván furcsának vélt, hiszen ha gyakoroltunk, mindig fülig ért a szám. Megkért, hogy várjam meg, beszélni szeretne velem. Hopp… Nyeltem egy nagyot. Vajon felcsap pszichológusnak? Vagy lazán elküld az igazgatóhoz? Akár felhívja Apát? Mit akar tőlem?

Hamarosan végeztünk a próbával, immár a műsorunk készen állt a vasárnapi műsorra, noha ma még csak szerda volt.

A diákok tolongva indultak el a táskáik felé, és buzgó zsibongás közepette hazabaktattak. A művelődési ház ablakából figyeltem mindezt, amikor egy illatos, puha, női kéz a vállamra „nehezedett”. Szépen kisétáltunk az udvarra, majd így szólt:

- Tudsz egy nyugodt helyet, ahol négyszemközt beszélhetnénk egy kicsit, Flóra? – kérdezte.

- Persze!- vágtam rá büszkén és már lépteinket szaporázva igyekeztünk a bűvös barackfa alá. Leültünk a helyemre, majd vártam, hogy belekezdjen a lelkizésbe, ahogy a többi tanár. De nem…

Megnyugtatott, mondván már ismeri a történetemet, és elhiszi, milyen fájdalmas számomra az édesanyák ünnepe. Több, mint egy órát beszélgettünk a fa alatt. Úgy éreztem, nem tudom hazaengedni, nem vagyok képes elválni tőle, hát meghívtam hozzánk vacsorázni. Ő először udvariasan szabadkozott, de elfogadta a meghívást. Elmeséltem, hogy cseppet sem a városka végén lakunk és mikor ezt a mondatot befejeztem, már oda is értünk a legénylakás szerint berendezett házhoz. Beléptünk, majd szóltam apának, aki férfiasan előbukdácsolt a szomszéd szobából. Néhány kötetet cipelt, melyeket tipikusan a lábára ejtett, amikor meglátta az idegen, de meseszép női jövevényt. Szerencsére ekkor tudtam „hol a helyem”. Szépen kisétáltam a konyhába és nekiláttam a pirítós készítésnek, őket pedig teljes nyugalommal egymás társaságára bíztam…

Elérkezett a vasárnap. A művelődési ház zsúfoltságig megtelt nézőkkel, sőt még akkor is szállingóztak befelé, mikor csupán öt perc volt az előadás előtt. Nagyon csalódott voltam, mert Apa tegnap este közölte velem, hogy sajnos nem tud eljönni az ünnepségre, mert a főszerkesztő rengeteg munkát sózott rá, amivel készen kell lennie hétfőre, azaz holnapra. Azért én várakoztam rá, de bele kellett törődnöm, hogy Apa tényleg nem tud megnézni.

Dominika néni megszámolta a gyerekeket, és ijedten a telefonjához kapott, majd futólépésben odasietett hozzám.

- Flóra! Nincs itt Rebeka, a harmadik szólista. Tudod, most írt egy SMS-t az anyukája, hogy eltörte a lábát és kórházba kell menniük.  Neked kell énekelned a harmadik szólót! Tudom, hogy tudod. – darálta, majd a következő pillanatban már a nézősereg közt láttam lobogni csillogó, szőke haját. A tömeg lassan elcsendesedni látszott. A konferanszié elénk lépett és közölte a nézőkkel, hogy MI jövünk. Elindult a zene, majd egy kis nyikorgás hallatszott az ajtó felől. Vajon ki állt ott zilálva és tágra nyílt szemekkel? Hát persze az én drága, jóképű, melegszívű édesapám. Meglepődését is konstatálta egy gyenge karlendítéssel, hogy ott virítok középen, akár egy csöpp barackvirág.

A kórus elkezdte a dallamot, aztán mi szólisták is és végül az egész banda önfeledten zengte a dalt a tömegnek.

Igazi vastapsot kaptunk! A műsor után szokás szerint oda kellett menni az igazgatónőhöz elvenni egy szál virágot. Ekkor mindenki elszaladt az anyukájához és óriás puszikkal, könnyek közt átadta neki. Az évek során általában az én virágomat vagy Apa, vagy Klára néni kapta, bár mindig hezitáltam kettőjük közt. Most végre pontosan tudtam kinek adjam! A csarnokban nem találtam Őt, de sejtettem, hogy kivel van. Kisétáltam a rég nem látott barackfámhoz, ahol megtaláltam a virágom tulajdonosát. Csakhogy Dominika nénire nem egymagában bukkantam ám rá! Megpillantottam őt, amint édesapámmal gyengéden csókolóznak. Születésem óta ez volt életem legeslegszebb pillanata. A szegfűm méltó helyet kapott Dominika néninél, noha csak az egyik kezével ölelhetett magához, mert a másikat Apa a világért se engedte volna el.

Végre teljesült az álmom. Nem kívántam soha pénzt, népszerűséget, zsebkutyát, ahogy a többiek. Csak anyukát. Egy szerető, édes anyukát!

Két év telt el azóta a vasárnap óta. Apa és Dominika néni eljegyezték egymást, akkor már a pesti Zeneakadémia középiskolájában tanultam és énekeltem. Két év óta nem voltak viharaim, nem voltam visszahúzódó, sem magába forduló. Rengeteg új barátom lett, sőt a régiek tábora is igencsak megnőtt. Valahogy mindig is éreztem, hogy nekem nem kell semmi más, csak egy egész, szerető család. A tanulmányaim is felfelé törnek, akár a rakéta!

Apa és Dominika néni (akit nem sokkal később, már Anyának szólítottam) esküvőjét szintúgy tavasszal ünnepeltük, mint mikor megismerkedtek. A virágokról én gondoskodhattam, és mindhármunk szerint ide nem illett volna más, csakis az apró, édes barackvirág.

Szabados Ivett (Jászberény)

Egy nap felnőttként

Ha egy napra felnőtt lennék,

Akkor mindent megtehetnék ?

Hogyha igen, uzsgyi neki,

10-20 év alatt történő dolgok, búcsút mondok nekik.

S most egy varázsütésre,

Felnőtt lettem egy-kettőre.

Megnőtt a kezem, lábam,

A fejem és a hátam.

Mikor belenézek a tükörbe,

Látom, hogy egy kész nő áll előttem.

Ő én lennék, de hogyan ?

Kérdezem ezt csodálkozásomban.

S most megyek sétálni egyet,

Mikor látom egy régi barátom felém sietve,

azt mondta nekem : „ Csókolom Tanár néni ! „

De hogyan értette azt, hogy „ Néni ? „

Behívtak az iskolába,

Azonbelül a nevelői szobába.

Majd a kezembe adták a harmadikos könyveket,

És felküldtek az emeletre.

Bemegyek a tanterembe

S nagy rendetlenkedés fogad ott engem.

Itt kezdtem azzal tisztában lenni,

Hogy nem is olyan könnyű tanárnak lenni.

Tudjátok, hogy mire jöttem rá ?

Arra, hogy ez a 3.b. osztály.

Az az osztály, ahová én is jártam,

még mielőtt ezt kívántam.

S akkor döbbentem rá arra,

hogy milyen nehéz bánni a rossz tanulókkal!

Ezért inkább visszavágyok a régi életembe,

és maradjak meg amíg csak lehet sokáig „ felhőtlen „ gyereknek.

S most egy második varázsütésre újra gyermek lettem,

mert ez mindenképp így a legjobb nekem.

Elég lesz az igazi felnőttkoromban felnőtté válnom.

De ez így gyerekkoromban, szerencsére még csak egy rémálom.

SZASZKÓ RÓBERT (Jászberény, 5.b.)

A megbánt tettem!

   Egy napon a család együtt vacsorázott, mikor megcsörrent anyukám telefonja. Egy dühös szülő volt a vonal másik végén, azzal a váddal kiabált anyukámra, hogy én az iskolában megvertem a fiát és biciklit csináltam a szemüvegéből. Pityu , az osztálytársam szemüvege ripityára tört . Anyával leültünk megbeszélni a történteket. Elmeséltem anyukámnak hogyan történt az egész eset elejétől a végéig. Ugyanis Pityu fellökött engem, erre én nagyon dühös lettem és visszalöktem őt, úgy, hogy a szemüvege a földre került, melyre én rátapostam és teljesen eltört. Utólag derült ki, hogy Pityunak egy speciális szemüveglencséje van, melyet csak külföldön gyártanak és annyira drága, hogy nekik erre nincs pénzük, hogy újat csináltassanak. Minderről én semmit nem tudtam. Dühös voltam, forrt bennem a düh, mert úgy éreztem ebben nincs most igaza Pityunak és ismét rajtam fog csattani az ostor. Nem értettem meg anyukámat, hogy miért Pityut védi, holott engem bántottak meg először és csak magamat védtem meg. Édesanyám mindig nagyon megértő volt velem és most nagyon csalódott voltam. Dühösen a szobámba ballagtam és elaludtam. Közben anyukámnak el kellett mennie itthonról,két napra berendelték a munkahelyére. Reggel mikor felébredtem, anyukám hűlt helyét találtam. Tudtam, hogy most nekem kell helytállni az iskolában egyedül, nem tud anyukám velem jönni, hogy megvédjen, kiálljon mellettem. Édesanyám mindig megértett engem az ilyen helyzetekben és most nagyon egyedül éreztem magam.  Pityu anyukája már várt rám az iskolában, Pityu mellette állt, botorkálva lépkedett, ugyanis szemüveg nélkül nem látott semmit. Nem volt  pénzük újabb lencsét venni a szemüvegébe. Kiderült, hogy véletlenül buktatott fel Pityu engem és bocsánatot is kért, melyet én nem hallottam meg a dühösségem miatt. Anyukám két nap múlva hazajött Németországból és átadott nekem egy kis csomagot, melyben két kis lencsét pillantottam meg, melyet Ő szerzett be külföldről, Pityu részére.                                                                         

Akkor döbbentem rá, hogy édesanyám mekkora áldozatot hozott értem , gyorsan odaszaladtam hozzá és megöleltem , bocsánatot kértem tőle. Rájöttem, hogy nekem van a legeslegjobb anyukám a világon!

Az anyai szeretet

Anya nagyon szerető

Segítőkész és törődő

Ha hazamegyek kérdezget

Milyen volt a nap ? Kaptál jegyet ?

Bár azért volt már probléma

Sokat parancsol nekem

Néha azt kívánom

Bárcsak ne lenne nekem .

Egyszer aztán meg is történt

Kívántam hogy ne legyen

Másnap mikor felébredtem

Nem találtam sehol sem .

Elmentem az iskolába

Kaptam jó pár rossz jegyet

Mikor hazamentem, Milyen volt a nap ? Kaptál jegyet ?

Nem kérdezte senki sem .

Kívántam bárcsak itt lenne újra

Másnap reggel mikor felébredtem,friss kakaóval várt engem

Átöleltem majd rájöttem

Anya szeret engem .

SZABÓ ANNA (Jászberény)


Anya kell

Irodalomórán anyukádról kell írni. Én teljesen el voltam bambulva.Egyszer csak azt hallom: Nóri! Mit írtál? Elkezdtem felolvasni ami a lapomon állt: Anya egy életre szól. Nem úgy mint egy tábla csokoládé.Anyára szükség van! Nem hiszed el? Akkor hallgass végig! Képzelj el egy első osztályos kislányt anyuka nélkül! Rémes. Nincs aki biztassa vagy aki ha rossz volt megnevelje.Ebből a lányból egy elkanászodott, beképzelt nő lesz! Senki sem akar majd vele barátkozni. Na és nincs számára esti puszi és jókívánság. Így szeretetéhes lesz. Nem kezeli le anya a sebét ha elesik. A lány nem kap semmi törődést. Lehet, hogy néha szeretnénk ,hogy eltűnjön de ő nem azért van, hogy bosszantson a tanulással vagy bármivel hanem, hogy mindenben segítsen. Így fejeztem be a beszédem a tanítónéninek és már senki sem akarta,hogy egy pillanatra is eltűnjön az anyukája.

                             

Az én anyám apró és törékeny,
Dolgozik is sokat értem.
Mosolyát a gondok elgyötörték,
Sötét haját az éve fehérre színezték.

Hogyha beteg vagyok, ő az aki ápol,
Meleg teát főz,hogyha megfázom.
Hogyha kérem énekel értem,
Leckében segít, hogy végre megértem.

Ha elesek felsegít,
Hogyha sírok felvidít.
Hogyha kérem megveszi,
Lánya vagyok őneki.

KOVÁCS MÁRIA ANGELIKA (Jászberény)

Lehull, a lepel

Idegesen dobolok ujjaimmal, nem tudom mit válaszolhatnék az előttem ülő nőnek, akire tizenöt évig anyámként tekintettem. De hát mit mondhatna az ember, ha megtudja, hogy örökbe fogadták? Semmi újat, semmi olyat, amit másnak is tudnia kéne. Azt hiszem ,ezt az érzést megtartom magamnak.
- Rebeka, mondj valamit, kérlek – a velem szemben ülő hangja megremeg, innen tudom, hogy nem sok választja el a sírástól, pont, mint engem. Mondanék valamit, hogy megnyugtassam az előttem lévőt, de nem megy. Nem akarok megszólalni, túlságosan nagy a kockázat, hogy elbőgjem magam. És most nem szabad, most erősnek kell lennem. Azt mondják a koromhoz képest érett vagyok, meg tudom oldani ezt a szituációt sírás nélkül. Anyám könnyes szemeibe nézek, azokba a szemekbe, amik képesek voltak több mint tíz évig hazudni nekem arról, hogy ki is vagyok valójában. Mi van, ha az igazi nevem nem is Rebeka, hanem egy teljesen más nevet szánt nekem az Édesanyám? És ha már az édes szüleimnél tartunk… hol vannak most ők? Hol vannak, mikor szükségem lenne rájuk? Talán már el is felejtettek?
- S-sajnálom anya, nekem ez most nem megy, most nem – felkelek az étkező asztaltól és a szobámba rohanok, mielőtt bárki is meglátná, hogy milyen gyenge vagyok. Nem hagyhatom, hogy így lássanak az emberek. Magam után becsukom az ajtómat, és bedőlök az ágyamba a plafont tanulmányozva, mintha az olyan nagyon érdekes lenne, pedig semmi érdekes nincs egy fehérre mázolt fal részletbe, de most jobb ezen gondolkozni, mint azon, hogy hogy történt mind ez. Miért nem vettem én észre idáig? Hisz én annyira különbözöm tőlük! Amíg a családomban mindenki szőke és egyenes hajú, én kitűnök a vörös fürtjeimmel. A családban mindenkinek mogyoró barna szeme van, kivéve engem. Azt hiszem a hülye is észrevette a különbséget köztünk. Mindenki, csak én nem. Annyira elvakított a tény, hogy egy tökéletes családban élek, hogy elfelejtettem: minden családnak vannak szörnyű titkai, melyeket senkinek nem akarnak tovább adni. Mind ez idáig azt gondoltam a miénk csupán annyi, hogy nagymami karácsonyi süteményét a szomszéd kutyája ette meg, és nem mi. Pulcsim ujjával letörlöm az eddig kicsordult könnycseppjeimet. Felülök az ágyra és az éjjeli szekrényemre helyezett családi fotóra pillantok. Azt hiszem abban a pillanatban jött el az a pont, hogy felfogtam mit is mondtak nekem alig pár perce lent. Ami ez után történt szavakban leírhatatlan. Ott ültem, és úgy éreztem az egész világ, sőt, egész univerzum ellenem van, mintha az egész eddigi életem egy hatalmas nagy hazugság lett volna, az is volt. Idegességemben a csukott ajtóhoz vágtam az eddig egész darabokban lévő képkeretet, melyben egy boldog család volt, ahova én nem tartozom. Keservesen sírni kezdtem, még arra sem kaptam fel a fejem, hogy az ajtóm nyílik. Anya leült mellém és szorosan magához vont. Ennyire erősen még soha nem tartott erősen, talán azt remélte, hogy minél erősebben szorít, annál gyorsabban összeforr a már darabokban heverő szívem. Nem tudom meddig ülhettünk így, csendben, a törött képet tanulmányozva, amit senki nem akart felvenni. Én csendben szipogtam, anya pedig nyugtatásképp a hátamat simogatta.
- Nézd, Rebeka. Fogalmam sincs kincsem, hogy mit kéne neked mondanom, pedig én vagyok a felnőtt vagy mi, – itt kínjába felnevetett, majd folytatta – de hidd el nekem drágám, hogy el akartam mondani, de féltem, hogy elveszítelek, és azt nem bírnám ki. Nagyon szeretlek, Rebekám, és nem akartam, hogy ez miatt különcnek vagy bármi egyébnek érezd magad. Te is ugyanolyan teljes ember vagy, mint bárki más, csak másabb a családi háttered, de ezzel semmi baj nincsen! Őszintén, örülök, hogy így alakult az életünk, hogy Te vagy nekünk, mert nélküled nem lenne ilyen a családunk, amilyen, te kiegészítesz minket – anya elsírta magát, így úgy gondoltam helyén valónak, hogy fordítok a kockán és én vigasztalom őt. Anya szavai a szívemig hatoltak, oly annyira, hogy éreztem a szeretet bombát, amit felém küldött. Más vagyok ez miatt? Lehet. El fognak ítélni? Lehetséges. Érdekelni fog? Nem. Addig nem, amíg egy ilyen tökéletes család áll mögöttem, és támogatnak, és úgy szeretnek, mint sajátjuk, mert az is vagyok. Lehet, hogy nem ez a nő hordott kilenc hónapig a szíve alatt, lehet, hogy nem ő szült meg, de ő volt ott, amikor megtettem az első lépéseket, amikor először kimondtam, azt hogy „anya”, amikor először léptem be az iskola kapuin, egyszóval Ő az a nő, aki felnevelt, és ezen nem változtat még ez a tény sem. – És természetesen ha szeretnéd, megkeressük az igazi szüleid – anya erőt vett magán és befejezte mondandóját, én pedig halvány mosollyal az arcomon egy cuppanós puszit nyomtam sírástól kipirosodott arcára.
- Szeretlek,Anya.

Az én történetem

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy le írjam-e ezt a történetet. Mert ez egy igaz történet, ez megtörtént. Vajon megtalálom valaha a választ? A választ arra, hogy miért ment el?

Egy teljesen átlagos nyári napon kezdődött. Egy átlagos nap egy „átlagos” családban. A szüleim már születésem előtt elváltak. Miattam maradtak együtt, de tudtam. Tudtam, láttam rajtuk, hogy nem boldogok, hogy ez csak egy maszk, amit minden reggel felvesznek miattam.

Épen hazafelé tartottam apával a volánnál, mivel mamámnál töltöttem egy hónapot a nyárból. Otthon pedig anya várt az asztalnál ülve és valami mosoly félét villantott felém, de éreztem, hogy baj van.

- Anya!- oda futottam hozzá. Én is felvettem a maszkot. -

- Kicsikém!- és megölelt-

Olyan szorosan mint még soha…most már tényleg tudtam, hogy nagy baj van.

• Kicsim! Valamit el kell mondanom!
• - Hát jó!- és leültünk az asztalhoz-
• Drágám! El kell mennem egy időre… dolgozni…egy olyan helyre, ahol több pénzt kapok.
• Anya…Anya!...Anyukám!- és egyből sírva fakadtam-

Anya végre letette a maszkot és oda borult hozzám majd megölelt. De ettől csak még inkább sírva fakadtam, mert tudtam, hogy el fog menni és itt fog hagyni… de nem értettem. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miért? Mégis miért, hogyha neki is fáj?

Az elkövetkezendő napokban annyi időt próbáltunk együtt tölteni amennyit emberileg lehetséges. De még ez is kevésnek tűnt mikor elérkezett az utolsó együtt töltött óra. Ami persze abból ált, hogy éppen úton voltunk Pest felé kocsival. És ott voltunk… ott voltunk a reptéren. Olyan rossz érzés kerített hatalmába, mint még soha. Ahogy rá néztem anyára láttam a szemében, hogy ő is ezt érzi… és ott álltunk.

• Akkor ez most a búcsú ideje?- kérdeztem-
• Jaj kincsem…gyere ide!- és megöleltük egymás. De én nem akartam el engedni! Nem akartam! Ezt az egészet nem akartam! Majd elengedett, adott egy puszit és átment a kapun. Én pedig ott álltam… ott álltam egyedül. Anya nélkül. Akkor rá jöttem mi volt az az érzés. - lecsordult a könnyem- Előtört belőlem az az iszonytató fájdalom, és nem érdekelt, hogy mindenki engem nézett! Mert akkor úgy éreztem ,hogy nem csak anyát vesztettem el, hanem még a szívemből is ki téptek egy darabot. De én csak vártam…sírva vártam, és nézte ma kapu után ahol anya bement. Majd rá jöttem, hogy nem fog vissza jönni. Megfordultam. Apa ott volt mellettem. Ő mindig is ott volt ha szükségem volt rá. Ő volt az én támaszom…és most nagyon is nagy szükségem volt rá .- Oda mentem hozzá és meg fogtam a kezét. –
• Akkor mostantól ketten leszünk? – kérdeztem-
• Kicsim! Nem lesz semmi baj! Ha haza értünk sütök neked palacsintát!

De akkor úgy éretem, hogy még a palacsinta sem tudja enyhíteni ezt a fájdalmat.

Cs. Boros Zsuzsanna

Vendégségben

Miután elmosogattunk a reggeli után, és felmostuk a konyhát – kizárólag gumicsizmában – készülődni kezdünk. Miközben öltözködöm, a másfél éves kisfiam mindenhová kiabálva követ, kezében a szandáljával, hogy húzzam fel (persze az ő toalettjéből már csak ez hiányzik), végül feladja, és beül a babakocsiba.

 Indulás előtt újra ellenőrzöm az ablakokat, a villanykapcsolókat, hogy bezártunk és lekapcsoltunk-e mindent, és a gáztűzhelyt is, hogy nem csavargatta-e el véletlenül. Bár biztonsági záras, de amióta gyerekem van, nem bízom az ilyesmiben. Közben a kisfiam úgy dönt, hogy mégis gyalog jönne, így addig tekereg a babakocsiban, amíg teljesen beleakad a biztonsági övbe, visít, mint a fába szorult féreg (találóbb lenne a babakocsiba szorult gyerek hasonlat), így kiveszem. Míg én bezárom a bejárati ajtót, addig ő hason csúszva letolat néhány lépcsőfokon, és a liftre mutogatva sürget. Én addig, hátamon a túlélőtáskával, lecipelem a babakocsit, amire már rákötöttük a műanyagmotort is. Végre az utcán vagyunk.

Mire elérünk Keresztapusékhoz, a kisfiam elalszik. Betesszük őt egy ágyba. Közben rosszul lesz a szomszéd bácsi, aki egyébként szívbeteg, de nem akar sem orvoshoz menni, sem kórházba, így Keresztapus anyukája, Jutka néni, áthozza magához. Így az egyik szobába a kisfiam alszik, a másikba a szomszéd bácsi. Legalábbis reméljük, hogy csak alszik. Közben csöngetnek, újabb elintéznivaló, így most már én vigyázok a szoba ideiglenes lakóira. A kisfiamat olykor megnézem, a szomszéd bácsiért imádkozom. Visszajön Jutka néni, csevegés, ebédkészítés a teraszon, kerti grillen. A kisfiam felébred, bejárja majd birtokba veszi a házat. Ebédelünk, majd bemutatjuk a kisfiamat Orbinak, a kutyusnak, akit nem nagyon izgat egy törpe jelenléte. A kisfiam jön-megy, teraszon bóklászik, olykor beszalad a konyhába. Egy kis idő múlva borzasztó égett műanyagszag kezd terjengeni, és füst száll a konyhából. Berohanunk. A kerámialapos sütő egyik lapja izzik a rátett műanyag edénycsepegtető alatt. Elhárítjuk a veszélyt, a Szomszéd bácsit is kimentjük, aki hirtelen jobban lesz, és hazamegy. Amíg szellőzik a ház, mi ez előkertbe megyünk levegőzni. Jutka néni megkér, hogy fogjam már meg a létrát addig, amíg ő felmegy, és a csatornából kiszedi az avart, mert nem tud lefolyni a víz. Odatámasztjuk a létrát, én fogom, Jutka néni felmegy, a kisfiam lent bóklászik.
Én alulról a létrát és Jutka nénit figyelem, amikor újra lenézek, a kisfiamat látom a létra alján, akinek feltett szándéka, hogy ő bizony oda felmászik. És mászik is, igen ügyesen és gyorsan. Nem hiszek a szememnek, és ez a kis tétovázás elég ahhoz, hogy patthelyzet alakuljon ki. Jutka néni a tetőn, a kisfiam immár szemmagasságban jár. Jutka néni már lejönne, de a kisfiamtól nem tud, én nem merem elengedni a létrát, viszont így a kisfiamat sem tudom levenni. Végül egy „Kapaszkodj, Jutka néni!”- kiáltással elengedem a létrát, lekapom a kisfiamat, majd újra megtámasztom a létrát. Szerencsére mindenki egészségesen földet ér.

A ház közben kiszellőzött, így visszamegyünk a teraszra. Ekkor Orbinak leesik, hogy mégis csak rohangál itt egy sikongató, gagyarászó törpe, főleg, hogy folyton sósperecet akar tömni a szájába, ha akarja szegény kutya, ha nem. Játszani kezdenek, a kisfiam viszi a perecet, és amikor Orbi nem számít rá, lesből lecsap, majd sikongatva, nevetgélve elszalad, és felmászik az egyik székre, ahova a kutya nem ér fel. Amikor megnyugszanak a kedélyek, újra elkezdi. A kisfiam élvezi, Orbi egyre kevésbé.

Végül megérkezik Apuka, így kiszedem a gyereket a kutya szájából, összepakolunk, és hazamegyünk. Holnap este fogászati kezelésre megyek, de azóta Apa lumbágóval és isiásszal fekszik itthon. Vajon együtt merjem őket hagyni?

Reszkess Tökös!

A délutáni kávémat kevergetve bámultam ki a konyha ablakán. Kint még mindig túl sötét és hideg volt, de a meleg itallal teli bögre jólesően melegítette a kezemet. Vágyódva néztem a lemenő nap után, és elképzeltem, hogy hamarosan itt a tavasz, és végre újra kiszabadulunk a lakás fogságából.

Hiába fordítottam hátat, a szemem sarkából még így is láttam a mosogató környékén tornyosuló mosatlan edényhalmazt. Rá kellett döbbenem, hogy a főzés-mosogatás-takarítás végeláthatatlan körforgása rosszabb, mint a Bermuda-háromszög. Ha valaki egyszer ebbe belekerül, nem keveredik ki belőle egykönnyen! Míg az egyik felem próbálta maga mögött hagyni a konyha káoszát, és a tavasz után sóvárogva nézte a sötét hidegben siető embereket; addig a másik felem folyamatosan ellenőrzött és hallgatózott, majd megnyugodva konstatálta, hogy a gyerekszobából kiszűrődő hangokkal minden rendben, a csemete magában beszél és játszik. Egyébként is pár percen belül vagy itt lesz a konyhában, vagy kiabál, hogy: „Anyuci, gyeje!”

És mintha megérezné, hogy gondolok rá, nyüszítve szalad is felém, egyenesen neki a combomnak, elkapja és belefúrja a fejét. Megsimogatom.

- Csak nincs valami baj? – kérdezem és leguggolok hozzá.

Kék szemeiben rémületet látok, majd a fülembe súgja:

- Ott a Tökös!

- Oh, Szívem! De hiszen ezt már megbeszéltük. Az csak egy figura a mesében. Csak a bárányok építették, hogy becsapják vele a kutyust. Emlékszel rá? A bárányok egymás hátára álltak, felvették a gazda hosszú kabátját, a felső bárány megfogott egy sütőtököt rátette a gazda szemüvegét, csinált neki fület eperből, hajat zeller levélből, majd ezt kidugta a kabát nyakánál, hogy a kutyus azt higgye, hogy az a gazda. Mi is csináltunk tökből egy fejet, emlékszel? Attól nem féltél…

Ekkorra már az ölembe mászott, és hozzám bújt.

- Na, mi a baj? – simogattam közben a hátát – Nem kell félni! A Tökös nem létezik! Nem bánthat téged! Nyugodtan visszamehetsz játszani.

- Nem! – rázta meg a fejét.

Nem hitt nekem. Rám sem nézett. Csak kapaszkodott belém. A konyha padlóján guggolva ölemben a két és fél éves kisfiammal ismét a mosatlan halmazra pillantottam.

Már két napja gyűlik. Megígértem magamnak, hogy ma már nem lesz fontosabb, ha kivasaltam, és megfőztem, akkor mosogatok! De mire eljutottam volna idáig, megint este lett! És mindig történik valami! „Anya, gyeje építsünk fűtőházat!, Anya, gyeje olvassunk!, Anya gyeje jajzoj nekem vonatot! stb.” És én félbehagyom a főzést, építek fűtőházat, olvasok mesét, rajzolok vonatot. És este újra szalad a ház, a mosatlan halom pedig szép csendben osztódással szaporodik, én meg lassan megőrülök, hogy ennek az átkozott házimunkának soha sem érek a végére!

Miközben ezen morfondíroztam a kisfiam a nyakamba szuszogva még mindig ott ült az ölemben, és esze ágában sem volt ezen változtatni.  Mély levegőt vettem, aztán kifújtam, és döntöttem. Köpök a mosatlanra! Ha eddig kibírta, várhat még egy fél órát!

- Mit szólnál hozzá, ha elkergetnénk azt a Tököst?- súgtam a fülébe. Erre hirtelen felpattant az ölemből.

- Az jó jenne!

- Na, akkor gyere, mutasd meg nekem, hogy hol van!

Megfogta a kezem és a bejárati ajtóhoz húzott.

- Ott van kint! - mutatott az ajtóra.

Közben én is meghallottam a lépcsőházból beszűrődő zajokat.

- De, Szívem, te csak a néniket és a bácsikat hallod, akik most jönnek haza a munkából…

Ám újra megrázta a fejét, és konokul folytatta:

- Nem! Ez a Tökös. És ott van kint!

Ahogy elszánt kis arcocskáját néztem, megértettem, hogy itt ész érvekkel semmire sem megyek.

- Na, jó! Akkor én most kinyitom az ajtót, és te megmutatod, hogy hol a Tökös, oké?

Bólintott.

- Nagyon bátor leszel? Mert most el fogjuk kergetni! Tudod, hogy mit kell mondani neki?

Megrázta a fejét.

- Hát azt, hogy: Menj innen! Jó hangosan, hogy megijedjen, és elmenjen, oké? Na, próbáljuk ki! Hadd halljam?

- Menj innen! – mondta halkan.

- Ennél hangosabban is tudod! Na, hadd halljam!

- Menj innen! – próbálta újra, immár kicsit hangosabban.

- Alakul, de próbáld meg még mérgesebben!

- MENJ INNEN! – kiabált ekkor és dobbantott egyet a kicsi lábával.

- Ez az! Na, akkor fogd meg a kezem, és nyitom az ajtót, oké?

Kicsi, meleg keze elveszett a tenyeremben és láttam rajta, hogy a szíve a torkában dobog.

Kinyitottam az ajtót, és elkiáltottam magam:

- Reszkess Tökös! Itt van Doni, és el fog téged kergetni!

Közben figyeltem, hogy hova néz, hiszen senkit sem láttam a sötét lépcsőházban. Ő a bejárati ajtó melletti falat nézte riadtan.

- Na, akkor jó hangosan kiabálj rá – súgtam a fülébe.

- Menj innen Tökös! – kiáltotta a falnak, és közben megfenyegette a mutatóujjával. Én egy kicsit vártam.

- Elment? – kérdeztem.

- Nem. Még itt van.

- Akkor most jó mérgesen kiálts rá megint, ahogy gyakoroltuk.

- MENJ INNEN TÖKÖS!! – kiabálta újra.

- Na, most már elment? – érdeklődtem.

Egy darabig csendben volt, aztán válaszolt.

- Igen. Elment.

- Nagyon ügyes vagy! Akkor most már bemehetünk?

- Igen.

Megöleltem és megpusziltam.

Aztán mintha mi sem történt volna, ismét játszani kezdett. Még ő a vonatokat tologatta, én leültem mellé egy kicsit a szobájában. Néztem, ahogy beszélteti a járműveket, ahogy intézkedik. Elmosolyodtam.

- Néha tényleg csak Anya kell neked - állapítottam meg.

Aztán eszembe jutott a mosatlan halom és a többi tennivaló.

- Anyának meg egy házvezetőnő kell! – sóhajtottam, és a konyhába indultam.

SZABADOS IVETT (Jászberény)

  Anya nélkül

Anyával olykor sokat veszekszünk,
De ennek ellenére egymást szeretjük.
Kivétel most, úgy össze kaptunk,
Mint két éhes kisegér, egy darabka sajton.

Most már idegességemben kirohanok a konyhából,

Örülök, hogy minden jóra fordul, s remélem így is marad!

BODÓ CSABA

„Hogy mikor veszítjük el szüleinket s hogyan, ezt csak a fák levelei tudják”

Idézet egy Maori legendából

Két történet ugyanarról a szóról. Mikor.

Kaleb története

Láttam olyan gyereket, nem is egyet, aki már sírni sem tudott. Ha egy gyerek már nem képes a sírásra az nagyon szomorú. Kaleb sóhajtott. Ilyenkor, mint mondja, kézen fogja a csöndet. Nem sóhajt, mert az elűzi a gondolatait s az elkergetett gondolat nem térhet vissza. Hallgattam s türelmesen vártam Kaleb gondolataira. Majd folytatta. Igen! A délszláv háború! Az mocskos egy teremtmény volt. Kiszívta az ember vérét s a vérrel együtt a lelkét is. Néztem Kaleb arcát. Elhasznált arc volt, de jóságos. Egészséges.

Emlékszem arra a horvát vagy szerb kisfiúra-mondta-aki teljesen mezítelenül állt egy tócsában és maga elé bámult. Ki tudja mióta. Csak az iszonyatos vizelet szag árulta el, hogy ez a gyerek már napok óta járja azt a poklot, amit egyedül az ember képes maga köré „varázsolni”. Mikor megérkeztem a faluba minden csöndes volt. Kék színű. Az a fajta, ami kizárólag háborúban „tenyészik”.Az ilyen csöndnek rothadás szaga van és kiirthatatlan. Ha ez a „csönd” valahol megjelenik a „civilek” zajról álmodnak. Ahogy a fiú mozdulatlanul állt egy viaszbábhoz hasonlított. Itt az első stáció. Gondoltam. Egy panoptikum ahova a belépés ingyenes. Gyűlölöm a cirkuszt. Mondta Kaleb. Anyám mindig elvitt és én egyre jobban gyűlöltem. Mikor beléptem a faluba ez a kis mezítelen ember „megajándékozott” a saját belépőjével. Közelebb léptem hozzá s így a vizelet szag elviselhetetlenné vált. Ritkán imádkozom, de ott elkezdtem hadarni valami fohász félét. Reméltem, hogy az „emberek Istene” meghallja, és mint egyetemes mindenható segít a gyereknek. Kérlek Istenem. Mormoltam. Segíts ennek a fiúnak. Néztem a fiút, a tócsát, amiben áll és elkezdtem öklendezni. Majd undorodni és ez az undor átterjedt a fiúra, mint valami kórság. A fiú állt a saját vizeletében,- napok óta- és én undorodtam. Undorodtam egy gyerektől, akit Dante épp „most ragadt karon”. A fiú valamit suttogott, s ahogy közelebb hajoltam szavai formát kezdtek ölteni. Két egyszerű szó. Nem több. „Gde je gde je” és ismét gde je. Ott azon a helyen a sátrak tövében súlya volt ennek a két szónak. Hol van mondta a fiú „gde je gde je gde je”. Csak hajtogatta ezt a két szót „gde je gde je gde je”. Megértettem, hogy mit keres. Pontosabban, hogy kit. Az anyját kereste, mint egy kölyökkutya.”gde je gde je gde je”. Valamit mondtam a fiúnak, de nem reagált. Valószínűleg nincs már olyan nyelv, amit ez a fiú értene. Gondoltam. Az anyja után elveszítette az anyanyelvét is. Vajon melyik a fájdalmasabb? Ez a kölyök alig múlt öt, de ismeri mi az mezítelenség. Jött egy golyó és elvette az egész „életét” anélkül hogy hozzá ért volna. Ez az átkozott kis fém darab nyomorékká tette ezt a gyereket. Nem a testét. Az látszólag épp volt. Egy ilyen golyó elsősorban a lelket roncsolja szét s utána következhet a test. Alaposabban körbe néztem s megláttam az anyját. Néhány méterre feküdt a fiútól. Mozdulatlanul, mint egy „alvó halott”. Újra elkezdtem imádkozni, s Istent emlegettem s kértem a lehetetlent. A lábam remegett s követelte a maga helyét. Kereste a helyet ahol minden láb remeg. Közben a fiú tovább ismételte, hogy gde je és ismét gde je. Megérintettem a fejét, de nem reagált csak újra ez a két szó gde és je. Egyre gépiesebben. Gde je gde je. Hideg fejjel arra gondoltam, ha túl leszek ezen, az egészen kezet kell majd mosnom és fürödni csak fürödni és fürödni. Nem tudom, miként gondolhattam, hogy az élményeket le lehet mosni egy darab szappannal. Ez a két szó ez maga a pokol kulcsa. Gde je gde je. Kérlek, nyisd ki a kapukat. A fiú csak mondta tovább gde je gde je gde je… Ütemesen, háromszor egymás után majd szünet. Nem bírtam tovább és elkezdtem üvölteni. Nem emlékszem, hogy mit, csak üvöltöttem. Aki így üvölt, az gyűlöli a szavakat s nem csak a szavakat… Ott abban a pillanatban elkezdtem a gyereket is gyűlölni, mert megmutatta az emberi „létezés” határait, és én erről nem akartam tudomást venni. Ilyen a felnőtt lét. El akarjuk kergetni a hazugságokat. Hirtelen „megenyhültem”. A fiú iránti gyűlöletem elmúlt. Úgy éreztem magam, mint az az ember, aki belerúg egy kóbor macskába s miután a szerencsétlen állat elkotródik sántán és visszavonhatatlanul, akkor a lélek - az ember lelke - iszonyatosan elkezd dörömbölni. Átöleltem a fiút, aki csak kántálta „gde je gde je gde je”.

Már nem érdekelt a vizelet szag és a kézmosás, csak kiakartam vinni ezt a gyereket a ebből a faluból. Elvinni az anyja mellől, aki már napok óta itt fekhetett s nem tudni mikor halt meg. Lehet, hogy néhány órája még nyöszörgött a fiához. Megfogtam a fiú karját, aki most viselkedett úgy először, mintha léteznék. Rám nézett majd elfordította a fejét. Vajon lát engem? - gondoltam. Meg tudja különböztetni a valóságot a nem létező dolgoktól? A háborús táborok lakói néznek így az „utolsó” napon. Kaleb elhallgatott s percekig tartó csönd következett majd folytatta. A fiúnak ez egy „utolsó” nap lehetett, de nem olyan mikor mindennek vége. Annál sokkal szörnyűbb. Az ilyen utolsó nap után még sok ezer utolsó nap következik. Kaleb fölnézett s rögtönzött előadásba kezdett a hazugságról. A „felnőtt hazugságról”. Hazudtam a fiúnak mikor elkezdtem hitegetni, hogy minden rendben lesz. Pedig ezt tettem. Hazudtam! A hazugságnak nincs „anyanyelve”. Mondta Kaleb. Néhány perc alatt legyőztem a remegést, ami már egész testemet rázta és elismételtem ezt a nyilvánvaló badarságot. Minden rendben lesz.

Mind a ketten „tudtuk”, hogy már nem lehet „rendben” az, amit eddig rendnek hittünk. Nem lehet rendben, mert a fiú a saját vizeletében állva próbál visszakapaszkodni az élők közé, s nem lehet rendben, mert mindezt egy, a fiúénál sokkal jelentéktelenebb „hatalom” idézte elő, melynek én is részese vagyok. Miután eleget hazudtam, a fiú elkezdett zokogni. Hasonlóan, mint a tenger, mert a tenger is zokog, ha nem bírja tovább. Vajon hol az a határ, mikor egy mezítelen gyermeket már nem lehet tovább kifosztani?

Mit fogsz még elveszíteni? - gondoltam. Először a „játék mackója”, aztán az Anyja, s végül a mezítelensége. Ettől is meg akarják fosztani?

A fiú keze hozott vissza a valóságba. Elkezdett belém kapaszkodni, de ez nem is kapaszkodás volt. Inkább csapkodás. Végül megnyugodott. Nem „belém” kapaszkodott. Ez a gyerek egyszerűen csak kapaszkodni akart. Bármibe, ami egy kicsit is enyhítheti azt, amit átél. Akkor hasított a levegőbe egy szó. Molim!

Igen, ez a szó hasított.

Vannak szavak, amik „hasítva” jönnek a világra, s ha már megszülettek, csak mondják a fülünkbe a „lényünkbe” azt, amitől irtózunk. Molim, molim - kiáltotta a gyerek anyja, akiről azt hittem halott. Aki számomra már csak egy átlépni való nyűg volt. Egy olyan lény, ami „tárggyá” vált. Mert ha valaki meghal, az menthetetlenül „tárggyá” válik.

A fiú valószínűleg érezte, hogy az anyja él, s ezért állt napok óta abban a borzalmas tócsában. Most, hogy az anyja már nem csak egy „tárgy”, valamit tennie kellett. Valamit, amit egy ötéves gyerek tehet az anyjáért. Elengedte a karom, és elindult az anyja felé. Az fölemelte a fejét - csak éppen hogy - , s ránézett a fiúra.

Kaleb meg akarta szakítani amit mond, de meggondolta magát. Mikor a fiú oda ért az anyjához, eltűnt az a három szó, amit itt létem óta hallottam. Ők ketten már nem beszéltek. A fiú csak fogta az anyja fejét, s olyan görcsösen szorította, hogy azt hittem összeroppan. Aztán nagyon nehezen mindketten talpra álltak.

Ott volt előttem két „EMBER”. Anya és fia. Ahogy egymásba kapaszkodva elindultak csak ez a szó jutott eszembe „EMBER”. Elindultak a többi ember után.

Én ott álltam abban a szörnyű tócsában és vártam, hogy valaki jöjjön.

„Szpiridion története”

Ez a történet kevésbé „megrázó” mint Kalebé, s Szpiridion kicsit szégyellte is magát hogy, amit mond az „hétköznapi”. Ez amolyan „mindennapos” elvesztés - kapta föl a fejét -, de azért látszott rajta hogy ezt nem így gondolja.

Először egy mentőautóban veszítettem el anyámat – mondta. A szirénázás lehűtött. Körülbelül 14 évet hűtött le. 14 évet, amiről nem tudtam, hogy miért olyan „kamaszosan csúnya”. Ez a kamaszos „csúnyaság” azóta velem növekszik.

Érthetetlen hangok, szirénázás, és egy új érzés a mentőautó belsejében. Azt hiszem beléptem a felnőtt korba s ez nem volt jó érzés. Eszembe jutott egy dal...

Egy éneklő emberről, aki kinyitja az ablakot és vár, hogy a napfény bejöjjön, de az ablak hiába van nyitva, mert közben beesteledik.

Majd jöttek a fiolák. Látszólag ártalmatlanok. Legalábbis ez van a címkéjükre írva. Szpiridion elhallgatott, majd folytatta. Elkezdtem bevenni a kapszulákat. Egyiket a másik után. Érdeklődéssel, mintha cukorka lenne. Először a pirosakat, majd a többit. Nem tudom, miért gondoltam, hogy a piros szemek hozzák a megváltást. Hogy miért ez az a szín, ami kinyithatja azt a bizonyos ajtót? Talán, mert a piros a tiltás és a félelem színe, és jobb, ha távol van tőlünk. de muszáj szeretni. A pirosat szeretni kell! Ezt egy szerzetestől hallottam Krétán - mondta Szpiridion.

Szpiridion szívesen emlegette Krétát, s ha Kréta került szóba, akkor az anyja is.

Vajon milyen lehetett Szpiridion anyja? - gondoltam, s mintha meghallotta volna válaszolt.

Anyám „görögös” volt, de a mentőautóban mind a kettő „elillant”.

Anyám már nem volt görög, és nem volt az anyám.

Anyám hangja és gesztikulálása idegen lett! A hadonászás és a hangszín már nem az anyámé volt.

Különös, mikor egy fiú azon kapja magát, hogy az anyjához való viszonya egészen új ízt kap.

Először anyánkról csak az édes jut eszünkbe. Majd jön a többi „íz”. Lassan vagy gyorsabban, de betoppannak.

A mentőautó belseje meseszerű volt. Tele műszerrel és azt hittem, hogy ezek a műszerek csak azt a célt szolgálják, hogy anyákat és fiúkat „mentsenek”. Anyám hadonászott és kiabált, de nem úgy, mint aki kétségbe van esve. Olyan volt ez a kiabálás, mint mikor egy gyerek betöri az ablakot és az anyja szidni kezdi. Valószínűleg a felnőtt kor egy betört ablakkal kezdődik - mondta Szpiridion, majd tovább folytatta.

A fejem félre csuklott, s ezt anyám nem volt hajlandó észrevenni. Akkor így szerettük egymást!

Eszembe jutott a cipőbolt, ahol együtt vásároltunk. Határozott színek és határozott illatok és a kék kardigán, amit akkoriban viselt.

A félre csuklott fejem meg az egyre távolodó kék kardigán. Ezek „találkozásából” születhetett meg anyám „első elvesztése”. Fizikailag ott volt-éreztem a jelenlétét - , de többet nem tudtam kimondani azt a szót, hogy anya. Ennek a szónak ezernyi jelentése van! Hogy toporzékolok, hogy már megint rosszak a jegyeim, hogy el akarok menni, és még sok minden. Ahogy nőttem, ezek a jelentések egyre fogyatkoztak, mint a mesebeli fa levelei, mikor a fiú addig marad életben, amíg a fán van levél. Végül már csak egy marad, mint ez a szó Anya. És ez a szó nagyon értékes. Nem mindegy, hogyan és hányszor ejtjük ki. Akár egy másik „mese” a szamárbőrről, ami egyre zsugorodik.

Anyám neve a szamárbőrhöz hasonlóan elkezdett zsugorodni, de nem tűnt el.

Szpiridion hangja elcsuklott. Kértem, hogy mondja ki ezt a szót: anya, de ő rázta a fejét.

Hazugság lenne, mert már „elveszítettem” - mondta. Megértettem, hogy Szpiridion nem mondhatja ki ezt a szót, hogy anya, mert így még reménykedhet.

Aztán folytatta.

Anyám persze nem vette észre, hogy oda a kék kardigán, és oda a szamárbőr, hogy kék kardigán és szamárbőr nélkül már egy másik helyiségben vagyok. És valóban egy másik helyiségben voltam.

Mint egy adásszünet. A mentőautóban feküdtem le és a metróállomás ébresztett.

Anyám akkor már öreg volt. Vagyis nem öreg, csak hagyta, hogy az öregség becserkéssze. Sokan járnak így. Megadják magukat, s az öregség ezt észreveszi. Sajnáltam őt. Néztem, amint a botjára támaszkodik, ami talán csak „díszlet” lehetett. Van egy mondás, miszerint az emberek ősszel többször „nyúlnak” a bot után. Ezt Szpiridion mosolyogva mondta. Valószínűleg ő maga sem hitte el. Ahogy anyám ment a botjára támaszkodva, valahol az elesettség és a zsarnokság határán, „megjelent” a kék kardigán és a cipőbolt. Ott köröztek a fejem fölött, mint két jóindulatú sas. Majd jött a japán turista, s ez alkalmat adott rá, hogy anyámat ismét magára hagyjam. Megkönnyebbültem, hogy nem kell vele mutatkoznom. A két sas már csak halványan látszott. Mintha valamiről beszéltek volna.

Nem vettem észre, hogy a két „sas” hozzám beszél, s anyámról mondanak valamit. Én csak „bátran” dacolva a nyelvi hiányossággal, önmagamat meggyőzve anyám „jelentéktelenségéről”, a japán turistára figyeltem. Akkor tűntek el végleg a madarak. Nem vettem észre.

Anyám a metró ajtajánál állt, ami könyörtelenül záródni készült. ÉS BEZÁRÓDOTT! Elnyelve anyámat és azt az ötven évet, amit magam mögött tudtam.

Pár nap múlva kaptam a hírt. Anyám meghalt. Egyedül. Néhány boros palack társaságában. Mikor megtalálták, a televízió be volt kapcsolva. Az egyik természetcsatorna túlélte anyámat. Azóta időnként föltárcsázom a telefonszámot, amin „kommunikáltunk”, de egy géphang csak ennyit közöl: „A hívott szám jelenleg nem elérhető”.

HORVÁTH ÁGOTA (Pécs)

Levegő

Múlt nyáron alkotótáborban töltöttem néhány hetet. Napokig csak lődörögtem, bámészkodtam, aludtam. A Balaton-felvidék bekebelezi az embert; hagytam magam. Barátaimmal, lakótársaimmal ilyenkor előbb-utóbb játszani kezdünk, gyakoroljuk a mesterséget: mindenki kitalál egy témát és azt kell a megadott paraméterek mentén kifejteni. Mindegyikünk valami bravúros ötleten törte a fejét, amikor a legfiatalabb köztünk azt mondta: Írjatok anyátokról. Rövid novellát. Megdöbbentem, de a többiek arcán is hasonló reakciót láttam. Ennél elcsépeltebb téma a világon nincs! Amit az anyákról meg lehet fogalmazni azt már mind leírták az irodalomban.

Kelletlenül nekiláttunk, és nekem eszembe jutott, hogy egyszer már írtam anyámról, az is hasonló feladat volt, még kisiskolás koromban egy irodalom dolgozat: Mit jelent nekem édesanyám? Jól emlékszem, mert nagy botrány lett belőle. A dolgozatom ugyanis egy mondat volt, az sem akármilyen. „Édes nekem olyan, mint a levegő.” Osztályfőnököm behívatta apámat, megdöbbenve nézegették a füzetemet, jól látják-e, s hosszasan tanácskoztak a nevelésem további lépéseiről. Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel. Majdnem úgy jártam, mint az egyszeri lány a mesében, aki egy hasonló kérdésre szintén rendhagyóan válaszolt, és holmi közönséges sóval mérte szeretete nagyságát.

-De Édes, hát élhet az ember levegő nélkül? –sírtam el magam az otthoni megszégyenítéskor. Anyám sokatmondóan apámra nézett, majd kicsit kupán legyintett és folytatta a vasalást.

Engem apám újra és újra feléledő bizodalommal nevelt, okított, kondicionált. Arra voltam hivatva általa, hogy tovább vigyem az orvosi praxisát, amit – ahogy mondani szokta - nagyon kemény és keserves munkával, sok lemondással ő maga teremtett meg.

16 éves voltam, amikor a gimnázium országos pályázatra küldte el verseimet. Általános megdöbbenésünkre én nyertem meg a berlini ösztöndíjat. A kiutazásom számomra is teljesen irreálisnak tűnt. Homályló ködben éltem, az élet nagy kérdéseivel voltam elfoglalva és el sem tudtam képzelni, hogy utazhatnék én egyedül külföldre? Amikor apám azt mondta, hogy természetesen nem, megvontam a vállam és kimentem a kertbe egy könyvvel. De ahogy anyám este a hírre összecsapta a kezét, és mintha csak mindig erre várt volna, azt láttam a szemében: ez az! És az indulásig eltelt három hétben csak veszekedés, csomagolás, telefonálgatás és intézkedés volt a házban.

Anyám az egész családdal összeveszett, hivatalos papírokat intézett, külön német tanárt fogadott, hogy „csiszoljuk a kiszögelléseket”, ruháimat rendezte. –Van magának szíve? Az egyetlen fia –nyögte apám, amikor már minden érvből kifogyott. De anyám könyörtelenül intézkedett.

Nagymamáék és néhány rokon is kikísért a pályaudvarra, miközben apám otthon temette el a hagyományokról és kontinuitásról táplált álmait, melyeket végképp széttört hajnali vonatom zakatolása. Amikor Édes már minden gyakorlati tennivalót századszor is elmondott, végül átölelt és halkan rebegett valamit a fülembe, nem is hallottam rendesen, mindenesetre nem jutott el a tudatomig, annyira tele volt a fejem az utazási információkkal, rendhagyó igékkel, ifjú életem első nagy izgalmával. Évek múlva világosodtak ki szavai az állomás ködéből: Repülj magasra, fiam.

Most is látom, ahogy ott áll a jeges szélben a peronon, egyik kezével a kabátját szorítja össze a mellén, a másikkal a haját tűrögeti a füle mögé.

És esténként még sokáig hallani lehetett amint apám felmordul. –Most ne sírjon itt nekem, minek üldözte el, most már sirathatja.

Karácsonykor irodalmi munkásságom elismeréseként állami díjat kaptam. A legutóbbi könyvem kapcsán hosszasan magasztalta egy fiatal költő a magyar nyelv védelméért, megőrzéséért és ápolásáért végzett munkámat. Anyanyelvünk igazán méltó megszólaltatója, aki alázattal és szeretettel használja a szavakat, mégpedig úgy, hogy egymásmellettiségükben megsokszorozódik az erejük. Ezt mondta hívem, az ifjú poéta, s nekem Édes jutott eszembe.

Csak rakosgatom egymás mellé a szavakat. Már nem a történet a fontos. Pakolom egymás mellé a szavakat, mint megfontoltan kiválasztott kártyalapokat, olykor mint vakmerően kiválasztottakat. De csak azokat a szavakat használom, melyekkel álmodni szoktam, soha nem a könyvekből és a tanáremberektől rám ragadtakat, soha semmit ami blumen vagy chat noir, csak azokat, amelyekkel Édes dúdolt nyugalomba vagy teremtett le a sárga földig. Amire teljesen megöregszem, megint elég lesz mindenre az a néhány tucat szó, amit ő oltott belém. Mert mondtam én már kis pendelyes koromban is cifrákat, s az emberek buzgón dicsértek, miket beszél ez a gyerek! Engem csodáltak, mintha belőlem termettek volna a szavak, mintha nem Édes irdatlan türelemmel elvetett magocskáiból virágoztak volna. Apró emberke voltam még, mesélték, a könyörgést úgy kanyarítottam, ha nem jött első szavamra: anya, anyum, édesanyááám! Ha pedig megkérdezték, hát szereted-e anyádat, azt válaszoltam hirtelen lendülettel: nem! - mintha csak a tökfőzelékre mondtam volna. Csak ámulok, milyen sokáig nem is tudtam, hogy mennyire szeretem, hiszen úgy volt ott mindenhol anyám, mint a levegő, napfényben láthatatlanul, víz alatt életmentően. Milyen sokáig nem tudtam, és leginkább is csak azóta tudom, amióta nincs.

Mintha játszanék

Anyámat látom, amint ül a zongora előtt, észre se vesz engem, inog jobbra-balra, járatja szépújjú kezeit a billentyűkön. Hirtelen szokta abbahagyni, ritkán fejezett be valamit, megállt a keze a levegőben, gyorsan felállt, tenyerét megtörölte a szoknyájában aztán az ablakhoz sietett. Elhúzta a függönyt, és lesett kifelé, figyelt, mint aki vár. Így volt ez. Nekem valamit a kezembe adtak, ültem a földön, mintha játszanék, hónapokon át.

mama, édesmama, fekete ruhás, keménycsontú, őrzöm néhány simogatását, tiszta szaga volt, suhogós szoknyája, hová nézett, mire várt, míg én ültem a sarokban, mama

Fiatal volt az anyám, még láttam mosolyogni is, nagyon sok muzsikát tudott, kottát nem ismert, isten tudja honnan volt az a sok dal. Amikor egyedül voltunk, néha felugrott, járta körbe, lengett a keményített vászon, libbentek a levegőben fehér ujjai, csak akkor ült le nagyon, amikor apuka hintója zörgött a kocsibejárón.

Volt hogy csizmakopogást lehetett az utcáról hallani. Anyámnak olyankor kikerekedett a szeme, s az fénylett a tekintetében, hogy a csizmán sarkantyú is van, s ha azokat összeverik, csak úgy potyognak a csillagok az égről. S azok a csillagok hulltukban még keringőznek egyet anyám dallamára, mielőtt földet érnek. Nem mozdultam, féltem egyedül hagyva a szobában, hamar sötétedett. Hallani véltem a réz csengését. Mert réz volt a sarkantyú, sárga, zengve forgott.

édesmama, csak egyszer akadt volna a slingelt szoknya a kilincsbe amikor felém szaladt, arra a szakadásra vágytam, ami énérettem feslett, arra a kis nevetésre, hol van a szeme kékje, tengere, mama

Ritkultak a dalok, fagyott is kint, apuka szigorúan nézett, olyan szavakat mondott, amiket azelőtt nem hallottam. A mama csak a billentyűkre figyelt, akkor lépett oda apuka és rácsapta a zongorafedelet a kezére. A csöndben hallani lehetett, ahogy hullik a hó.

És azután már mindent hallani lehetett, mert nem volt több zene.

Karácsony előtt megint a sarkantyús csizma nyomai sorjáztak az utcánkban, bár csillag már nem volt. Sötét, fekete karácsony-éj. Édesmama keményített szoknyája suhogott a kapubejáró felé, hamarosan mögötte apuka hideg lépései dobbantak. Izgatott suttogás, éles sikoly, majd dörrenés, kettő. Az elsőnél azt gondoltam, megszületett a Kisjézus. Aztán csak ültem. Gyorsan kezembe vettem valamit, mintha játszanék.

Az utca megmozdult és a mozgolódás odahívott az ablakhoz. Nyílt az ajtó, alszik, suttogta valaki és gyorsan becsukták. Az ablaktól az ágyamig fénycsík hidalt, azon léptem mezítláb. A ház előtt a havon már nagyon sok nyom volt. A csizma a földön hevert, mellette fekete foltok a hóban, és nem volt rajta sarkantyú. Nem volt semmiféle sarkantyú.

mama, énhozzám kellett volna akkor odajönni, a csizma elárult minket, maga is látta, nem volt azon réz semmi, és feküdt is, és körbevették, én meg álltam a hideg padlón egyedül, énrám kellett volna rám hajolni akkor mama, az én arcomról lecsókolni a könnyeket, azok voltak az igazi csillagok, mert aztán bejöttek és ágyba tettek, de gyakran azon kapom magam ma is, hogy állok az ablaknál és várom magát, mintha játszanék, engem kellett volna szeretni, mama. 

PATAKI FANNI (11 éves)

Anya kell...

Anya kell, hogy itt legyél,
Kell, hogy szorosan öleljél.
Mindig fogd meg kezeim,
És vigyázzad lépteim.

Anya kell, hogy itt legyél,
Kell, hogy vidáman nevessél
És ha sírnak szemeim,
Te töröld le könnyeim.

Anya kell, hogy itt legyél,
Kell, hogy esténként meséljél
És az álomra, mi szememre száll
Reggelig csak te vigyázzál.

Anya kell, hogy itt legyél,
Kell, hogy tanítsál, neveljél,
Ha rossz fát teszek is a tűzre,
Csak bátran koppints majd fejemre.

Anya kell, hogy itt legyél,
Kell, hogy karjaidba felvegyél.
S ha beteg vagyok, vagy szomorú,
Vigasztalj meg és elszáll a ború.

Anya kell, hogy itt legyél,
Kell, hogy mindentől megvédjél.
S ha utam rossz irányba visz is el,
Te tereljél a jó útra fel.

Anya kell, hogy itt legyél,
Kell, hogy örökre szeressél,
Ígérem én is szeretni foglak
Míg erőm bírja én is támogatlak.

*

Édesanyám

Nemsokára itt lesz
Május első vasárnapja, 
Izgatottan várom,
Mert ekkor lesz anyák napja.

Lelkesen készülődök,
Ajándékkal és virággal,
Majd együtt töltünk
Egy délutánt édesanyámmal.

Mindent megteszek majd,
Hogy jól érezze magát,
És soha ne feledje
Ezt a szép délutánt.

Sürgölődöm körülötte,
Lesem minden óhaját,
Boldogsággal tölt el engem,
Hogy ő az én édesanyám.

Sorolhatnám napkeltétől estig,
Hogy mennyire szeretem,
Tisztelem és becsülöm,
Hisz mindig itt van mellettem.

Milliószor csókolnám
Áldott jó kezeit,
És örökké vigyáznám 
Szorgos lépteit.

Szeretném, azt elmondani
nekem ő mit is jelent,
De erre szavakat találni
A világon nem lehet.

SALLAY MARGIT

LÁNYOK – NŐK - ANYÁK

Tisztelet és Szeretet

Édes, Nagy, Déd, ...

Anyáinknak

*

Kezdődjék az elbeszélés az 1903-as évvel.

Szokásos történet

Az alig 18 éves lány szerelmes lesz

Gyermeke születik

De titkolnia kell

A lány anyja neveli 10 éves koráig...

ANYA KELL

Aki nem bánva semmit

Nyíltan szerethet

Szeret

(1973. nyara...

70 évesen kislányos izgatottság,

Mosoly az arcán,

Megy látogatóba 88 éves édesanyjához.

ANYA KELL...)

*

Újabb láncszem...

1928.

Egyszerű történet

A kislány felnőtt

Szerelemből házasság

Születik egy leány

A leány korán jött

Anyja haragszik rá ezért...

Majd jön a világválság

A házasság Válsága

Válás

Aztán új házasság

Leányt intézetbe teszi az anyja,

Útban van...

ANYA KELL

Aki nem hibáztat senkit

Nem dob el senkit

1942.

A leány már 14 éves

Intézetből kikerül

A család megint apa nélkül

Cselédnek tekintik éveken át

ANYA KELL...

A hiánya megmarad

Örökre...

*

Következő láncszem...

Már 1964. van

Szokásos történet

Ismét

Szerelem, majd gyermek,

A második meg is születik

Házasságon kívül

De az apa nevére veszi

ANYA KELL

Aki azt a gyermeket szereti,

Az fontos számára,

Aki él...

*

Tisztelet és Szeretet

Édes, Nagy, Déd, ...

Anyáinknak

De

A generációkon átfutó sorsfonalából

néhány szál helyébe újat kell szőnünk,

Megszakítani néhány mintát,

Hogy légy, aki

A gondoskodó

Az örökké szertő

A felvállaló

A játékos

A biztató

A magát elfogadó

A magát szerető

A boldog

ANYA!

ANYA KELL, hogy légy!

                                     KONDRA KATALIN (Répcelak)                   

Ha felnövök, anyu leszek!

  Julcsi és Marcsi mindig együtt játszott. Két testvér a kevés korkülönbséggel olyan, mint két barát. A szülőknek könnyű dolga van. Alig kell rájuk nézni.

- Játszunk anyukásat – javasolta Julcsi, az idősebb. Marcsi csodálattal nézett a nővérére. 

- Én is jeszek anuka? – kérdezte pöszén.

- Igen. Azt játsszuk, hogy mindketten anyukák vagyunk és van gyerekünk. Én most meglátogatlak téged a gyerekemmel, de előbb menj haza.

- Hova menek haza? Itthon vadok.

- Ez a dívány az én házam, a másik a tiéd. Érted? – magyarázta Julcsi.

- Éjtem. Akkoj moszt én haza menek.

- Jó.

  Julcsi lázasan készülődni kezdett. A felnőttektől látta, hogy vendégségbe menve illik ajándékot vinni. Ezért kiválasztott egy játékot és gondosan begyömöszölte a táskájába.

Azután hozzálátott, hogy a „gyermekét” is felöltöztesse, ahogy illik.

Marci macska jól tűrte a pólyálás minden mozzanatát. Hozzá volt szokva az efféle mókázáshoz. Jobban érezte magát a házban, mint kint az udvaron.

Julcsi és Marci macska hamarosan bekopogott Marcsi házába. A két dívány közötti kis asztal volt az ajtó.

- Szia Marcsi! Remélem vártál – szólt Julcsi és Marci macskával az ölében, lehuppant a díványra.

- Vidázz Jujci! Ajszik a kiszbabám – szólt rá Marcsi szemrehányóan.

- De hát mondtam, hogy jövünk! – méltatlankodott Julcsi.

- Tudom, de Etejka álmosz volt.

Gumitestű Etelka egy kispárnán feküdt gondosan betakarva. Az „anyukák” ezért suttogva társalogtak tovább.  

- Hol van a férjed?

- Dojgozik.

- Az enyém is. Hoztam ajándékot.

- De jó! Köszi.

- Holnap menjünk kirándulni a tengerhez.

- Jó, de messze van a tengej.

- Marcsi! Nem az igazi tengerhez megyünk, hanem az udvarra. Tudod, van ott egy kád, az a tenger.

- Jó.

   Másnap szépen sütött a nap. A „tenger” csendes volt, ideális a fürdőzéshez.

Gumitestű Etelka gyönyörűen úszott a víz felszínén, de Marci macska nem akaródzott megmártózni, pedig Marcsi erősen próbálta a tengerbe lökni, miközben Julcsinak sürgős dolga akadt a mosdóban.

- Mit csinálsz ? – kiáltott rá Julcsi, amikor látta, hogy miben mesterkedik a húga.

- Majci nem akaj bemenni a tengejbe – panaszkodott Marcsi.

- Marci egy macska, te buta!

- De ő a kiszbabád.

- Akkor is macska, nem szereti a vizet.

- Szajnájom. Akkoj mennünk haza.

- Jó.

   Marcsi és Julcsi estére visszaváltozott kislánnyá. Mohón ették meg a finom vacsorát.

Édesanyjuk elalvás előtt szeretettel takargatta be őket, és nem kellett esti mesét olvasnia, mert ezúttal a lányok meséltek neki.

- Ha felnövök, anyu leszek!

- Én isz.

- Anyunak lenni jó, csak kicsit elfáradtam.

- Jujci gyejmeke nem szejeti a vizet. Pedig muszáj füjdeni. Igaz Ana?

- Marcsi nem érti meg, hogy Marci macska, igaziból nem is gyerek.

- De Etejka gyejek.

- Etelka is játék, és mi nem vagyunk igazi anyukák, csak azok leszünk.

Az édesanya mosolygott, miközben a lányait hallgatta. Megpuszilta a homlokukat, és mielőtt eloltotta a lámpát, így szólt:

- Aludjatok drágáim. Csodás dolog a játék, de az élet akkor is csodás, ha egy pillanata sem játék.

   A lányok felnőttek, útjaik szétváltak. Julcsi külföldre költözött, Marcsi a fővárosba.

Hosszú éveket töltöttek egymástól távol, mire eljött a találkozás ideje.

Julcsi hazalátogatott a szüleihez, de még előtte találkozni akart a húgával. Felhívta Marcsit telefonon, hogy ne legyen váratlan az érkezése.

- Mikor érkezel pontosan?

- Holnap, dél körül.

- Akkor főzök valami finomat.

- Alig várom, hogy lássalak.

   Julcsi másnap pontban déli tizenkét órakor megérkezett.

Amint az ajtó kinyílt, szeme előtt feltárult Marcsi különös világa.

A lakásban ugyanolyan bútorok voltak, mint a szülői házban. Miközben üdvözölték egymást, a lábuknál ott tüsténkedett egy tarka kandúr.

- Ő Marci – szólt Marcsi nevetve.

- Nahát! Ezt nem gondoltam rólad hugi. De remélem, nem akarod esténként megfürdetni!

- Dehogynem, és akár hiszed, akár nem, élvezi.  

A nappaliba lépve Julcsi nem hitt a szemének. A régi díványon ott feküdt Gumitestű Etelka gondosan betakarva.

- Pszt. Alszik – suttogta Marcsi.

- Te semmit nem változtál – dorgálta meg Julcsi.

- Tényleg alszik, gyere nézd meg – szólt Marcsi, és egy csukott ajtó felé terelte nővérét.

Az ajtó mögött egy gyermekszoba rejtőzött. A kiságyban egy angyalmosolyú kisbaba szuszogott békésen.

- Ő Eszter.

- Ó, milyen gyönyörű kisbaba!

- A tied is gyönyörű lesz – simogatta meg Marcsi, nővére gömbölyödő pocakját.

- El is felejtettem megkérdezni, hol van a férjed?

- Dolgozik.

- Az enyém is – szólt Julcsi.

Erre mindketten hangosan kacagni kezdtek, és gyorsan becsukták maguk mögött az ajtót, nehogy felébresszék Esztert.

Reggel

Szunnyadnak az álmok.

Mért legyen szép az ébredés,

Ha markában szorít az élet?

Ilyenkor egy kávé kevés.

Behúzta függönyét az ég.

A nap alszik tovább.

Agyam lassan forgó kerék,

De felkeltem legalább.

Ez már egy új nap!

Hajt, űz a kötelesség.

Nem lehet önző, léha az,

Ki anya és feleség.

Aztán a sűrű csend mögött

Csilingelő hang dereng.

S az ég függönye megrázkódik:

Mert felébredtek a gyerekek.

Édesanyámnak

Egykor tied voltam egészen.

Véredből, lényedből születtem.

Számba tejet s jó szavakat adtál.

Ha szomorú voltam mindig vigasztaltál.

Amikor a szókat éppen csak értettem,

Énekeltél nekem, szólottál helyettem.

Karod volt a mankóm, míg járni tanultam,

Ma is, ha támasz kell téged hívlak nyomban.

Emlékszel, hogy néha én is meséltem?

Arról mi bennem volt, s ami körülöttem.

Te büszkén, csöndben hallgattad.

Kezed melegével lelkem simogattad.

Anya

Anya még nem vagy nagyon öreg?

Lehetnek még gyermekeid?

Fáj valamid vagy csak szomorú vagy?

Tehetek érted valamit?

Kérlek, soha ne hagyj magamra,

Mert egyedül félni fogok!

Amikor majd meghalsz,

Anya én veled halok.

Születés

Bíbor ruhát öltött a nap.

Kitárult szívem ablakán

Beszökött a fény.

Ahogy megszülettél,

Sivár életemben beleszületett

Az örök remény.

Hogy már érdemes élni

Ujjong a lelkem!

A világmindenségben

Vagy nekem az egyetlen.

A Minden.

FŐDI PETRA (Jászberény, 5.b.)

Anya nélkül egy nap

-Anyával együtt nagyon rossz. Hogy bírja ezt Lilla! 

Így jött be a szobába Lulu  a nagy testvér. 

-Mi a baj Lulu? -kérdezte Lilla. 

-Mi lenne! Anya a bajom! 

-Miért? Mondd el!-próbálta vigasztalni Lilla.

-Egyfolytában : " LULU CSINÁLD EZT! LULU CSINÁLD AZT!"

-De ő csak jót akar!

Lulu erre még jobban felháborodott és kiszaladt a szobából. Megmosta a fogát és lefeküdt aludni. Eközben arra gondolt, hogy anya és ő csupán egy napra helyet cserélnének. Reggel lett. Felkelt, elment arcot mosni , s felnézett a tükörbe. 

-Atyám! Én lettem Anya! -kiállatott fel rémült hangon Lulu. 

Éppen akkor toppant oda Lilla. 

-Anya , vedd meg ezeket! -mondta durva hangon. S a kezébe nyomott egy hosszú listát. 

-Ez könnyű munka! -mondta dicsekvően. 

Elment a boltba vásárolni, s mire haza ért szakadt róla a víz. Nagyon rossz érzés volt. Utána csak ült, és sírt a kanapén estig. Nagyon rossz volt, hogy az " igazi" anya nem volt mellette. 

-Megint megpróbálom azt, mint a múltkor! -kiállatott fel. 

Reggelre , mint egy álom vissza tért anya! Nagyon megölelte és bocsánatot kért tőle. Megígérte , hogy soha többé nem csinál ilyent. 

-Anya, nagyon hiányoztál! Rossz volt egyedül, nem volt ki vigasztaljon és védjen. Most jöttem rá, hogy én mennyire szeretlek, és te mindig csak jót akarsz nekem! 

Azóta anyával nagyon jóban vannak! Hisz anyával "jóban lenni nem is olyan szörnyű! "

Milyen az én anyukám......? 

Anyám az én arám

Aki sose galád

Mindig vidám, mosolygós

Sose töri orrát az idő mely morgós

Palacsinta, sóska ...isteni

Az anyukám fejére korona illeni

Sajna nem kap koronát

Mert anya ehhez túl csodás

De ez nem érdekel 

Folytassuk a sorolást ezzel

Ápol , véd és tisztogat

Munkahelye nem egy iroda

Mindig itt van mellettem

Sosincs ellenem

Anya mondja IGEN

Mi meg mondjuk mindig ilyen 

Kedves, aranyos védelme

Az én éltemet mindig megmentette

Kőomlás, vihar vagy hurrikán

Anya előttem egy Istenkirály! 

Csiribébi történetek

Örök köldökzsinór

2008. Ígéret havának 22. napja volt, délután 14:50, mikor Bíborka Izabella megszületett.

– Minden rendben. – mosolygott az orvos, miközben a szülésznő a mellemre fektette a picit, ki nagy, sötétkék, végtelen bölcs szemekkel megnézett magának, majd rögtön szopizni kezdett.

 – Ugye, biztos, hogy lány? – tettem fel ezredszer is a kérdést és kukkantottam be a lábai közé, végre saját szememmel meggyőződve az igazságról. – Igen, biztos.– könnyebbültem meg.

Később megkérdezték Kedvesemet, szeretné-e elvágni a köldökzsinórt, mire nemet mondott, hiába, még egy tű látványa is megriasztja azt az érzékeny művész lelkét, így inkább fogta a fényképezőgépet, s megörökítette ezt a csodálatos pillanatot. Biztosan nem véletlen, hogy így alakult és végül nekem jutott ez a különleges feladat, amire mindig is emlékezni fogok, hisz ez a mi kettőnk köteléke volt Csiribébivel, ami 9 hónapon át összefűzött minket,  így hát nekem – és nem egy harmadik személynek, még ha az az édesapa is – kellett annak lennie, aki ezt a kapcsolatot most elvágja közöttünk, s megnyit egy újat, egy még szorosabbat, amely kitart és él bennem, egészen az utolsó lélegzetvételemig.

Hazahordozóban

A kórházban eltöltött negyedik nap reggelén kaptuk a megváltó hírt: mehetünk végre haza! Pánikszerűen, fél óra alatt csomagoltam össze minden holminkat, öltöztettem át Kincsemet, s hívtam Testvéremet: – Szabadok vagyunk! A kórházi liftbe nem mertünk újszülöttemmel beszállni, így a lépcsőkön szaladtunk le az ötödik emeletről, bőröndökkel, szatyrokkal, babával, friss gátsebbel, csak futottunk és futottunk, felszabadultan, repesve, kacagva kacskaringóztunk s előzgettük a népeket, míg Öcsém végül meg nem szólalt: – Lassítsunk már, a végén még azt hiszik, loptuk a bébit!

Álmaimban – Itt csilingel a füleimben

Tegnap hárman is megdicsérték Csiribébi fülbevalóját, egymástól függetlenül.

Pedig egy egyszerű, sima kis fülbevaló.

Csak én tudom, ennél mennyivel több… Három éve már, hogy kivettem Anyukám füléből.

Azon a reggelen, amikor meghalt.

Álmaimban Édesanyámmal beszélgetek. Nem csinálunk semmi különöset, semmi kalandosat, csak beszélgetünk. Beszélgetünk, miközben a terhesgondozóban soromra várunk… beszélgetünk, mikor a konyhában vacsorát főzünk... és beszélgetünk, miközben megfürdetjük a babát.

Reggelente megnyugodva ébredek.

Tudom, hogy velünk van.

Láz

Vajon melyik a rosszabb: mikor egy mozdulattal kihúzod a lázmérőt és mintegy sokkhatásként hirtelen megpillantod: 39,1, vagy ha végig figyeled, ahogy megállíthatatlanul, alattomosan kúszik egyre feljebb az az átkozott higanyszál : 37,8... 38,2... 38,6... Jézusom... 39,0.

Persze, ebből 0,5-öt le kell vonni, mégis forgott verem a világ, miközben Testvér mondogatta a fejem felett: – Csak ne pánikolj be! Hallod? Be ne pánikolj!

Végül nem tettem.

Bíborom, kinek egy-egy új fog világra hozatala eddig meg sem kottyant, most derekasan küzd a hátsó rágókkal. Még nem tudom, hol, melyik oldalon várható ez a keserves áttörés, de ezt most rendesen megszenvedi szegényem. Bárcsak, bárcsak átvállalhatnám!

Anyai szívek

Mennydörög és villámlik, készülődik a vihar, s mi lányok, egyedül, Kedvesem nélkül töltjük az estét, kicsit szomorkodunk is talán, így hamar lefekszünk, ki-ki a külön ágyába, külön szobájába. Csiribébi már édesen szuszog, magam még csak félálomban, mikor valahol a közelünkben csap be egy villám, olyan dörgéssel, amelyet még sosem hallottam, a falak is beleremegtek a nagy robajba, s a fülem is bedugult, félelmetes volt, tényleg.

Persze Kicsim is azonnal felriadt, keservesen sírni kezdett, berohantam hozzá, magamhoz öleltem, majd a mellemre fektettem, mint még nagyon kicsi korában, simogattam a hátát, dúdoltam neki a Bíborka dalt, mire lassan megnyugodott, abbahagyta a hüppögést és újból elnyomta az álom.

Olyan nagyon pici még! S annyira védtelen! És én nem akarom, hogy valami bántódása essen, soha. SOHA! Hogyan tudnám megvédeni, megóvni? Istenem, milyen más, milyen erős ez az anyai szeretet! – Tényleg igaz, a fél karomat, a lábamat is odaadnám érte, csak, hogy örökre megvédhessem! – sóhajtottam magamban, még a könnyem is kicsordult, ahogy békés kis szuszogását hallgattam, egy puszit nyomtam édes buksijára, majd magam elé suttogtam a sötét szobában: – Atyavilág, csak most értem, érzem át, mennyire nagyon szeretett minket az Édesanyánk!

Születésnapomra

37 évet kellett megélnem ahhoz, hogy megkapjam életem legszebb születésnapi ajándékát, Bíborom köszöntését: Boldog szülinapot Anya! – ugrik a nyakamba. Boldog szülinapot Anya! – ölel át. Boldog szülinapot Anya! – csókol össze-vissza. Boldog szülinapot Anya! – fut egy kört körülöttem. Boldog szülinapot Anya! – tér vissza ölelve. Boldog szülinapot Anya! – énekli. Boldog szülinapot Anya! – már a hajamat is húzza. Boldog szülinapot Anya! – veti magát újra a karjaimba. Boldog szülinapot Anya! Boldog szülinapot Anya! Nevetek, miközben a meghatottságtól könnybe lábad a szemem. Boldog szülinapot Anya!

Tragikomik

Miután kitakarítottam, felporszívóztam és felmostam (közben kiteregettem és megfőztem), végre lehuppanok a számítógép elé. Bíbi épp ekkor végez a „játékozással", csörtet lefelé az emeletről: – Anyukám, milyen dolgunk lesz még? – kérdezi nagy vígan, majd megbotlik egy nagyobb  virágcserépben, a kaspó darabokra törve zuhan le a magasból,  a koromfekete, nedves kis virágföld golyók ezerfelé gurguláznak vidáman, végig a lépcsőn, sorban lefelé, majd bájosan landolnak a szőnyegen. Örülök én is, hisz már majdnem azt válaszoltam: – Most pihenünk egy picit...

Én kis kertem

Bevallom, mostanság összecsaptak a hullámok a fejem felett, mindig csodálkoztam, ha valakinek nehezen ment a háztartás vezetése a baba mellett, hisz én már a szülést követő héten naponta főztem, mostam, takarítottam, és még pihentem, olvastam, interneteztem is; most meg nem megy szinte semmi, Bíbi lóg rajtam, ha leteszem, folyton tilosban jár, rámol, fiókokat pakol, újságot eszik(!), vagy szimplán ordít, miközben a nadrágomba kapaszkodik, egyedül a karjaimban van béke, de ott is csak addig, míg csak rá figyelek, érzékeli, ha másra koncentrálok, elkapja az orrom és maga felé fordítja az arcom. Csüng rajtam – édes teher –,  s egyre inkább olybá tűnik, a házimunka is megvár.

Tudom, hogy sokszor kapkodom, szórakozott is vagyok és néha tényleg sok a két gyerek, nagy kert és a háztartás..., de azon magam is őszintén meglepődtem, hogy  miután a veteményesben hiába vártam,  a virágoskertem kellős közepén kihajtott a fejes saláta. Vagy 20 fej...

Energiabomba

Fáradtan jövök haza, mostanában valami végkimerülés-féle kerülget, jártányi erőm is csak nehezen akad, elgyötörten ülök a buszon, hívnak telefonon, még beszélnem is nehezemre esik, majd feltápászkodom, leszállás következik. Az ablakból aztán megpillantom családomat: Szerelmem magaslik középen, bal oldalán Bíbi, jobbról babakocsiban Boró, mind mosolyog, integet, rögtön melegség önti el szívemet. Aztán leszállok, mire a lánykáim ugrálni kezdenek, hangosan ujjonganak, Boró alatt már majd szétesik a babakocsi, sikítoznak örömittasan, aztán Szerelmem is ugrálni kezd, én meg csak nevetek, és minden fáradtságomat elfeledve boldogan futok feléjük és ölelem, csókolom őket.  Istenem, semmi vagyok Nélkülük!

Anya, nézd!!!

– Anya, nézd, nézd, a Boró felállt!– ujjong Bíborom, fél szemmel odalesek, de legyintek, ez már régóta nem új. – Nézd Anya, nézd, nézd! –kiáltozik tovább Bíbi, épp fekszik a fotelban, tőle picivel arrébb áll Boró, a szőnyeg közepén, kapaszkodás nélkül. Tényleg nem új, de azért egy ismételt: – Nézd, nézd!!! felszólításra megint odapillantok, mikor Boró imbolyogva megindul Bíbi felé, egy lépés, majd még egy –élete első drága önálló lépései –, majd szinte belezuhan Bíbibe, odabújik az arcához, átölelik egymást, és csak kacagnak gyöngyözően, pontosan átérzik eme pillanatok nagyságát. Én meg csak állok, lefagyva, némán: – Istenem, hát a Testvéréhez vitte élete első útja! – gondolom magamban, és tényleg nézek, nézek meghatottan.

BOJÁR CASSINO

Márta

Telihold volt, Márta nyugtalanul aludt az éjjel. Ez máskor is egyre többször esett meg vele. Sokat forgolódott és úgy érezte fáj minden csontja. Hatvanon túl már gyakran előfordul, hogy reggel fáradtabban kel az ember, mint amikor lefeküdt. Sovány volt, csontos alkatú, alig ötven kiló. Éjszaka, amikor fel-felébredt, mindig az ablak felé pislogott, nézte, hogy virrad-e már? Ilyenkor fel is kelt, mert ki kellett mennie a fürdőszobába pisilni. Aztán amikor már a roletták között beszűrődött a fény, nem feküdt vissza. Megállt az ágy előtt és üres tekintettel nézte a férjét, aki hanyatt fekve szuszogott. Irigyelte és gyűlölte, amiért az tudott aludni. Szívesen visszafeküdt volna, de érezte, hogy csak forgolódna, hát inkább felöltözött.

Amikor ment le a lépcsőn megint furcsa érzés fogta el. Megállt, a lélegzetét is visszafogta, de az öregasszony szobája felöl semmi neszt nem hallott. Óvatosan lépkedett tovább majd az ajtó előtt megállt és hallgatózott. Percek telhettek el, amíg óvatosan megnyitotta az ajtót.  A ritkára húzott redőnyök félhomályában látta amint az a fal felé fordulva feküdt, takarója kissé lecsúszott, jobb keze a teste alatt, csak a kézfeje lógott ki, az is mintha ki lett volna csavarva. Közelebb lépett, orrába csapott az áporodott vizelet bűze, de most valamiért nem háborgott a gyomra. A kíváncsi várakozás elfojtott benne minden más érzést. A falióra kattogása valami távoli ütemet szabott az időnek, amit elnyelt egyre erősödő szívverése. Nézte a mozdulatlan testet, próbálta megállapítani lélegzik-e? De nem látta, hogy emelkedne a mellkasa, és szuszogást sem hallott.

Szorongva, tétován köszönt, a fekvő nem reagált. 

Nem tudta mit csináljon, nem mert közelebb lépni, tanácstalanul meredt az ágyra. Eltelt egy újabb hosszú perc, amikor a test mégis moccant és lassan kezdett megfordulni. Rekedtes, a slejmtól alig érthető hangon nyöszörgött valamit.

– Ez még él – tört fel Mártában a felismerés és mélységes letargia fogta el. A gyomra most adta fel, a szagok körbefonták, ablakot kellett nyitnia, hogy ne hányja el magát.

- Akkor kezdődik a nap – sziszegte a foga között és keserű, epe ízű nyálat nyelt vissza. - Meddig bírom még? – nézett a plafonra, de tudta, nincs válasz. Hirtelen minden ereje elhagyta, le kellett ülnie néhány pillanatra.

Az öregasszony – nyolcvanas évei közepén járt – lassan fordult felé. Résnyire nyitotta szemét és zsibbadt kezét próbálta kihúzni maga alól. Márta felállt odalépett és lerántotta róla a paplant.

-          Reggel van – sziszegte és kiment a szobából.

A konyhában begyújtotta a gázt, egy fazékban vizet tett fel melegedni, és a kávéfőzőt is megtömte. Odakészítette a poharat, cukrot, sűrített tejet. Üres tekintettel bámulta, ahogy lefolyt a kávé, öntött magának és miközben kortyolgatta, pár szem kekszet rágott hozzá. Megvárta, amíg a víz is jó lett. Lavórt vett elő, beleöntötte és törölközőt, szivacsot meg gumikesztyűt keresett. Bevitte az öregasszony szobájába. Az már teljesen magánál volt, láthatóan fázott a nyitott ablak miatt. Jobb kezét kihúzta maga alól és most a pelenkájában kotorászott. 

–        Miért nyúlkálsz megint a szaros pelenkádba – kiáltott rá

durván. - Megint mindent össze akarsz kenni? Most nézd meg magad, nézd meg, megint összeszaroztad a huzatot. Hát nem tudok annyit mosni, beszakad a hátam, nem érted meg? –

Az öregasszony pislogott, mint a rajtakapott gyerek, de nem szólt semmit. Ekkor Márta végre erőt vett magán, odalépett az ágyhoz és felültette. Lehúzta a hálóingét, a pelenka tépőzárát szétrángatta, és egy kék műanyag lepedőt terített az ágyra, ami elég hosszú volt és leért az ágy elé is. Erre fordította rá a tehetetlen testet. Az öregasszony 160 centi magas volt, ráncos arcán hosszú szőrszálak meredeztek, gyér ősz haja csapzottan tapadt koponyájához. Karjai és lábszárai vékonyak, dereka, csípője széles volt. Mellei a hasáig lógtak. Lehetett vagy hatvanöt-hetven kiló. Bokáján és a fenekén felfekvési sebek sötétlettek, amik a szétkent széklettől nagyobbnak látszottak. Ahogy az előbb Márta átfordította, lecsúszott az ágyról és térdeplő helyzetbe került, hasonfekve az ágyra borulva.

Márta egy pár pillanatig nézte, aztán nagy sóhajjal felhúzta a gumikesztyűt és nekilátott lemosni. A hátánál kezdte úgy haladt lefelé. Amikor széthúzta a fenékpofákat, érezte, a gyomra megint háborog. Elfordult, mély lélegzetet vett. Előbb szivaccsal, majd egy darab ronggyal, végül a törölközővel dörzsölte le. A víz már sárgás-barna lett, ki kellett vinnie a WC-be kiönteni és újat ereszteni a lavórba. Mire visszajött, az öregasszony bepisilt, folyt le a lábszárán.

- Most mit csinálsz – kiabált rá – hát mivel érdemeltem én ezt, meddig kell ezt még csinálnom? – Letette a lavór tisztavizet, belecsapta a szivacsot, a kifröccsenő víz szétterült a műanyagon. Jutott belőle a szőnyegre is. Közel állt ahhoz, hogy elsírja magát.

Ismét lemosta az öregasszonyt, majd megpróbálta visszafordítani, de egyedül nem ment. Márta férje Miklós éppen jött le a hálóból, szólt neki. Ketten visszaültették az ágyra, majd onnan talpra állították úgy, hogy közben az öregasszony megfogódzkodott a járókertében. A nő gyorsan ráadta az új pelenkát és ketten leültették az ágy mellé tolt székre. Miklós kiment a konyhába, ő pedig nekilátott előröl is lemosni. Észrevette, hogy már a mellei alatt is foltos a bőre. Bekente valami kenőccsel, a lábát is, és hintőport szórt más helyekre. Közelebb tolta a járókeretet, az öregasszony ültében görcsösen kapaszkodott bele.

Amikor kész volt, ismét kivitte a vizet a WC-be, eltette a műanyag lepedőt és hígított hypóval kezet mosott. Visszament, lehúzta a szaros paplanhuzatot és másikat tett fel, majd ismét a hypóval mosott kezet. Szólt a férjének és az öregasszonyt ketten átültették az ágyra. Ekkor kiment a konyhába kalácsot vágott és teával bevitte az öregasszonynak. Elnézte, milyen mohón eszik. A fogait már régen nem használta, de a kalácshoz nem is kellett. Puha kaláccsal teletömte a száját és remegő kézzel kortyolta hozzá a teát.

- Van étvágya – állapította meg, és megint nagyon szerencsétlennek érezte magát. Nézte az öregasszonyt, ahogy egyensúlyoz a műanyagbögrével, azt várta mikor fordul ki a reszkető kezekből. De az erősen kapaszkodott bele, görcsös ujjaival körbefonta és lassan emelgette. Csak amikor a szájához ért akkor csurgott mellé egy kevés. Korábban ezért is leszidta, de amióta kitalálta, hogy a nyakába akasztja a gyerekektől maradt műanyag partedlit, nem folyt le a hálóingre. Az öregasszony láthatóan befejezte a reggelit, a kalács elfogyott, a teából még maradt egy kevés, próbálta letenni a bögrét, de a tálca peremére sikerült, megbillent.

–        Vigyázz, hová teszed, nem látod hová teszed? –

kiáltott rá majd nagy sietve elvette a tálcát és kivitte. Az öregasszony ott maradt, nyakában a partedli. Ült az ágy szélén, szeretett volna lefeküdni, de a műanyag belevágott a torkába. Márta ezt nem látta, már elfordult. Percekkel később, amikor Miklós valamiért bejött, az vette le. Ekkor az öregasszony eldőlt az ágyon, lassan felhúzta a lábait és próbálta elérni a takaróját. Amikor Márta visszajött, ráhúzta a paplant.

Napközben még kétszer váltott alatta pelenkát, délben és este. Az estinél a vastagabb éjszakait adta rá. Ez nyolc óra körül volt, amikor már megetette és a gyógyszereit is beadta neki. Két hetenként hashajtót is adott. Nem sűrűbben, mert egyrészt az öregasszony amúgy is keveset evett, ebből arra következtetett, hogy széklete is kevesebb lesz, másrészt képtelen volt megszokni a szarpucolást, próbálta elhúzni az időt.

Két-háromhetente hívta ki a körzeti orvost és leste mit mond, mennyit romlott az állapota? Azt soha nem kérdezte: még mennyi lehet neki vissza? De a doktor e nélkül is pontosan olvasott a gondolataiban. Szándékosan csak a szokásos semmitmondó biztatásokat ismételgette. Ki tudhatja? Egy év vagy csak hónapok?

A doktor is benne volt már a korban, közelebb a hetvenhez, nem akarta leírni az öregasszonyt. Talán a hippokratészi esküje, vagy csak a saját bajai miatt, nem akarta elengedni. Praxisa évtizedei alatt sokat tapasztalt, sokat látott és elég pontosan be tudta határolni az öregasszony hátralévő idejét, ám ezt nem árulta el. Pedig Márta várta, leste minden kimondott és ki nem mondott szavát, gesztusát. Leste az arcát, ahogyan vizsgálja, ahogyan próbál beszélgetni az öregasszonnyal, ahogyan kérdezi és mérlegeli a kapott válaszait. A doktor mindig meg volt elégedve az eredménnyel és mindig megdicsérte az ápolást, a tisztaságot, aztán felírta a gyógyszereket, eltette a vizitért kapott pénzt és ígérte: ha kell, csak hívják, ő azonnal jön.

Tél elejére már annyit romlott az öregasszony állapota, hogy Márta egyedül nem is tudta ellátni. Tehetetlen testként feküdt és mély, bűzös felfekvési sebek voltak a hátán is. A körzeti orvos elintézte, hogy egy Lajos nevű szociális munkás hetente háromszor eljöjjön segíteni. Márta hálás volt, és az igazoláson kívül (amire Lajos hivatalosan elszámolhatta közreműködését) minden alkalommal adott neki ötszáz forintot. A segítség a fürdetést jelentette és a sebek kezelését. Lajos, egy jó erőben lévő negyvenes férfi, szakszerűen látta el a sebeket és fürdette le az öregasszonyt. Volt ereje emelgetni, forgatni. Példálódzgatott, hogy akár hétvégeken is el tudna jönni, mert vannak más páciensei is, de azt csak nem hivatalosan, úgymond magánpraxisként vállalja, alkalmanként kétezer forintért. Márta nem kérte, elengedte a füle mellett az ilyen megjegyzéseket.

Nem volt ebben semmi szándékosság csupán józan mérlegelés. Mint korábban, amikor ápolási otthont kerestek. Amelyik megfizethető volt, oda a kutyáját se vitte volna el. Máshol meg vagyonokat kértek. Az egyik különösen felháborította. A közelükben lett volna, rendezett, tiszta, a személyzet is hozzáértő, szakképzett. Valamelyik egyház tartotta fenn. Amikor megkérdezte a vezetőnőt az kedvesen sorolta a feltételeket: ágynemű és otthoni mosatás, gyógyszer szükséglet, a néni teljes nyugdíja, amit még ki kell egészíteni, hogy kijöjjön a havi százezer. És természetesen van még a belépéskori egyszeri felajánlás a fenntartó egyház részére. Ez a család anyagi helyzete szerint változhat a minimális két milliótól felfelé, amit majd a családlátogatáskor az atya meghatároz.

Nem is lett belőle semmi, csak a kapzsi papokat szidta hazáig. A havi járandóságot nem sokallta, arra lett volna pénz, de az adománytól felment a vérnyomása. Meg aztán elképzelte, hogy ha néhány hét vagy hónap múlva mégis csak meghal az öregasszony, a pénz teljesen kárba vész, hiába fizette ki.

Már a tél vége felé jártak, amikor Márta komolyan gondolt arra, hogy mind gyakoribb rosszullétei, szédülései, gyomor és fejfájásai talán nem is csak a kimerültségtől vannak. De szándékosan elhessegette ezeket a gondolatokat, még férje előtt is igyekezett titkolni. Azzal nyugtatgatta magát, hogy majd tavasszal, ha már ki lehet menni a kertbe, a levegőre, a napon ismét erőre kap.

Aztán április végén szervezete nem bírta tovább, kórházba került. Az orvosok elmondták Miklósnak, hogy túlkésőn. Ha csak fél évvel korábban … talán még lehetett volna tenni valamit. A kórház messze volt, másik városban, Miklós csak hetente kétszer tudta meglátogatni. Ilyenkor mindig részletesen el kellett mondania az öregasszony állapotát, a körzeti orvos véleményét és mindent a mi a ház körül történt. Márta nem is titkolt reménykedéssel hallgatta ezeket a beszámolókat, majd újra és újra elmagyarázta mit kell tenni, mikor kit kell hívni és a temetést hogyan beszélték meg, amikor még jobban volt az öregasszony. Megígértette Miklóssal, hogy semmi esetre sem küldi otthonba vagy kórházba, nem azért ápolta, nem azért kínlódott éveken át, hogy mégis valami elfekvőbe vigyék. Ezt soha nem engedné, mert megígérte neki, hogy nem hagyja idegenek között meghalni, hát így kell lennie.

Miklós visszaemlékezett a két évvel korábbi esetre, amikor Mártának be kellett feküdnie egy kisebb nőgyógyászati műtétre. November volt, az öregasszonyt protekcióval sikerült elhelyezni a váci kórház ápolási osztályán arra a kis időre, amíg Márta rendbe jön. Miklós hetente meglátogatta az öregasszonyt, tisztát vitt neki és beszélgetett vele. Márta csak két hetet töltött a kórházba és már otthon volt, de még gyengének érezte magát, látogatóba sem ment el Vácra. December közepén az öregasszony célozgatott rá Miklósnak, hogy ugye ő már itt marad, itt hagyják örökre. Miklós persze tiltakozott és megígérte, hogy amint kicsit megerősödik Márta, azonnal hazaviszik, bár tudta, ez nem tőle függ. Otthon megemlítette feleségének az öregasszony félelmét, és hogy talán tényleg maradhatna még, amíg ő jobban lesz. De Márta hallani sem akart róla, kijelentette, hogy karácsonyra mindenképpen haza akarja hozni, azt nem tudná elviselni, ha nem lehetnének együtt az ünnepekkor.

Talán – gondolta Miklós – ha akkor többet pihen, több időt hagy a felépülésére, ez nem következett volna be.

Május végén kapott Miklós egy éjszakai telefont a kórházból: siessen, ha még életben akarja látni a feleségét. A kórteremben már körbe volt kerítve az ágya lepedőkkel, de még nem volt letakarva, ebből tudta: még él. Miklós leült az ágya mellé, megfogta a kezét és nézte a ziháló, verejtékező asszonyt. A bőre rózsaszínű volt a láztól és olyan áttetsző, még a hajszálerei is látszottak. Haja csapzottan tapadt a homlokára. Szeme csukva volt, nem lehetett tudni, hogy magánál van-e? Mikós üres tekintettel meredt a feleségére, némán búcsúzott tőle. Arra riadt fel, hogy Márta megszorította a kezét, lassan kinyitotta a szemét és ránézett. Mondani, vagy talán kérdezni akart valamit, de csak slejmes hörgés tört fel a torkából, ahogy erőlködött. Miklós nézte az elgyötört arcot, könnye rácsöppent az erőtlen kézre, amint megcsókolta. Aztán közelebb hajolt az asszonyhoz és a fülébe súgta:

-          ma reggel elment az anyád… majd találkoztok odaát.

Márta arca lassan kisimult, szeme kitágult és Miklós határozottan úgy látta: mosolyog.

Fekete Eszter ( Jászberény)

                                                       Összedőlt vár

Rengeteg kárörvendő ember, feketébe öltözve. Mind azt hiszik, hogy van itt bármi keresnivalójuk is. Úgy gondolják jó barátai voltak Édesanyámnak, pedig legtöbb közülük kibeszélte, kihasználta, hazudott neki. Magamba roskadva figyelem, ahogy Édesanyám koporsóját behelyezik a már előre kiásott helyre. „Ezek mind színész emberek” – gondolom magamban. Tettetik, hogy fáj nekik, elhitetik velem, hogy soha nem hagynak magamra. Pedig amint vége az egész ceremóniának haza mennek és valószínűleg soha többé nem látom őket, elfelejtenek engem, de én őket soha nem fogom, mindig emlékezni fogok anyám gyilkosaira. Persze nem szó szerint gyilkolták meg, az anyám maga végzett életével. De ezek az emberek, akik itt vannak mind ártottak neki. A velem szemben álló férfi, aki megjátssza, hogy sír, anyám legjobb barátja volt. A háta mögött ocsmány dolgokat mondott róla, amik persze még jobban tönkretették őt. Oldalra nézek és megpillantom őt, az apámat. Mikor anyának a legnagyobb szüksége lett volna rá, magára hagyta. Hagyta, hogy elvesszen a bánat legmélyebb bugyraiba, ahonnan egyedül kimászni képtelenség. A hátam mögé pillantok, ahol a nagyszüleim bús tekintetébe ütközöm. Emlékszem, amikor pici voltam, hogy beszéltek anyámmal. Mintha a világ legrosszabb embere lenne Ő. Pedig egyáltalán nem volt az, inkább egy földre tévedt angyalhoz tudnám hasonlítani. Barna haja mindig ugyanúgy állt, és a mosoly az arcán mikor meglátott engem is mindig ugyanolyan volt. Ki gondolta volna, hogy egy látszólag boldog ember ennyire elveszett volna a démonjai közt? Senki nem sejthette, hogy a mosolya mögött egy segítségért kiáltó, lelkileg roncs nő lakozik. Még most sem értek mindent, nem vagyok képes felfogni, hogy nincs többé mellettem a legfontosabb ember az életemben, az egyetlen, akinek úgy voltam tökéletes, ahogy vagyok, még ha mind a ketten tudtuk is, hogy tökéletes ember nem létezik, egymásnak azok voltunk. Ő volt a mindenem. A példaképem, aki kitartott az álmai mellett. A nő, aki akkor is képes volt mosolyogni, mikor már minden összeomlani látszott körülötte. A mi kapcsolatunk olyan volt, akárcsak egy erős és stabil vár, amit ha ketten voltunk legyőzhetetlennek gondoltunk. De most itt állok, egyedül, az anyám sírja előtt, nevét gyönyörűen bevésték a márványkőbe, nekem pedig egy újabb könnycsepp buggyan ki a szememből, amit szipogva letöröltem. Eddig bírtam, a várunk összedőlt, akárcsak amikor anyával esős napok idején kártyavárat építettünk és az ledőlt a szélnek köszönhetően. Az emlékre halvány mosoly csúszik arcomra. Szeretnék mondani valamit neki, utoljára, de a szavak torkomban akadnak. Szeretném elhinni, hogy anya fentről lát és hall engem, talán még érzi is a szenvedésemet. Remélem, hogy vigyáz rám.

Bőrömön egy hideg cseppet érzek, alighogy felnézek, az eső szakadni kezd. Összeszorult szívvel, gombóccal a torkomban kezdek lépkedni a kijárat felé. Még utoljára visszapillantok a síremlékre, a névre, még egyszer magam elé képzelem azt az arcot, a mosolyt, ahogy a nevemet mondja. Keserű mosolyra húzom a számat, és halkan súgom: „Szeretlek Anya”

                                            Emlékem viharában

Kinyitom a szemem, egy réten ébredek. Körülöttem a madarak csiripelnek, a nap forrón süt. Hol vagyok? Hiszen mikor este elaludtam még a saját szobámba voltam! Mi történt velem? Teljesen össze vagyok zavarodva. Lenézek a lábam elé, körülöttem gyönyörű virágok illatoznak. Mind szebbnél szebb, és illatosabbnál illatosabb. Megindulok előre, hátha találok valakit, aki magyarázatot adhat arra, hogy hogy kerültem ide. Talán alvajáró lennék? Nem, az képtelenség, az eddigi huszonegy évem alatt soha nem történt meg velem ilyen, miért pont ma lenne? Sétálok, de a rét véget nem érőnek tűnik. Egészen addig, amíg meg nem látok egy ismerős alakot és meg nem hallok egy ismerős nevetést. Ez az anyám nevetése. Soha nem tudnám kiverni a fejemből ezt a léleksimogató nevetést, amit akkor ejtett, mikor valami mókásat csináltam. Most már tényleg nem tudom mi történik itt. Ajkamba harapva közeledek az anyám felé, Ő nem vesz észre engem. Ahogy közeledek az alakja egyre jobban tisztulni látszik. Fehér egybe ruhájába van, szőkésbarna haja laza kontyba fogva a feje tetején. Rég nem láttam ebben a ruhában, talán legutóbb az ovis ballagásomkor volt ebben.
”Anyu?” Hangom bizonytalan és meg-meg remeg miközben az említett személy tekintetét keresem. Anya nem reagál rá, újra próbálkozom. Semmi, még mindig olyan, mintha a falnak beszélnék. Odalépek mellé, próbálom megszorítani kezét, hátha észrevesz engem. Próbálkozásom sikertelen, mintha itt sem lennék, beszél tovább egy számomra teljesen idegen kislányhoz. Mi történik velem? Hol vagyok? Miért nem vesz észre a saját anyám? És ki ez a kislány? Már láttam őt valahol, biztos vagyok benne. Talán egy régi ismerős – gondolom magamban.
”Emma, elég virágot szedtél, most már indulnunk kell!” Anya csodálatos, nyugtató hangja. Mindig szerettem, mikor kiskoromban esténként kedvenc könyvemből olvasott fel nekem részleteket. Mindig hamar elaludtam rá, ő pedig egy gyengéd puszit lehelt a homlokomra, a könyvet pedig az éjjeliszekrényemre tette. Miért nevezte a boldogan virágokat szedő kislányt Emmának, amikor az az én nevem?
”Csak még egy kicsit anyu” A kislánynak – vagy ahogy előbb nevezte anya, Emmának – édes, csicsergős hangja van, pont amilyen az enyém volt. Várjunk csak, ez én lennék? Én lennék az a kislány, aki virágkoszorút tűz a saját hajába, fogja magát és megragadja Édesanyja kezét, majd nevetve elindulnak felém. Egyre szaporábban veszem a levegőt, félek, hogy észrevesznek, de ők mintha szellem lennék, elsétálnak mellettem. Követem őket, hajt a kíváncsiságom, még ha már tudom is, hogy ez csak egy álom. Minél több ideig szeretném látni anyát. Nyolc éves voltam, mikor elváltak a szüleim és az anyukám elutazott Amerikába, azóta semmi hír nincs róla. Azt sem tudom, hogy mit csinál, kivel van, hol lakik. Mintha a köd nyelte volna el. A fiatalabbik énem és anya bemennek egy házba, a mi régi házunkba, ezer közül is felismerném. Szép zöld bokorkerítés veszi körbe, amit apa mindig gondosan levág, hogy soha ne legyen túl magas. A bejárati ajtón belépve ugyanaz az érzés fogad, mint a valóságban. Az otthon érzete. Az érzés, amit mindig megtapasztalok miután egy fárasztó – vagy épp kevésbé fárasztó nap – után ledőlök a nappaliba elhelyezett kanapéra. Most viszont idegenként dőlök az ajtófélfának, és onnan figyelem mi történik körülöttem. Bár ez az én házam is, de most nem érezném helyén valónak, hogy elkényelmesedve a kanapén, gumicukrot falatozva nézzem a sorozatom soron következő részét. Még mindig nem értem mi történt velem, miért vagyok itt. Ha ez csak egy álom nem kéne már felébrednem? Hiszen ha máskor anyáról álmodok, mindig hamar felriadok. A lépcső felől dobogást hallok, apa is itthon van. Fiatalabbik énem a nyakába ugrik és egy cuppanós puszit nyom az arcára. Édesapám tekintete bánatos, mintha félne valamitől. Most már rájöttem. Ez az a nap. A nap, ami tönkretette az életemet, a nap, ami lerombolta az illúzióimat a családommal kapcsolatban. És ekkor megpillantottam a bőröndöket a nappali kanapéján. Ez az a nap, mikor anya itt hagyott minket. A fájdalmas emlékre összeszorul a szívem, és egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban. Úgy érzem, hogy mindjárt megfulladok a fájdalmas emlékeimben. Alig emlékszem valamire erről a napról, hiszen az egész délutánomat és estémet végigsírtam, így érthető miért nem volt ismerős a rét. Bár szép emlék az életemben, ez a rossz emlék elnyomta. A kisebbik énemet leültetik a bőrönd mellé, ő pedig értetlenül néz hol a bőröndre, hol pedig az előtte álló fiatal szülőkre. Nem érti, hogy mi történik körülötte. Én viszont teljes mértékben értem már. A hírt lassan adagolják be fiatalabbik énemnek. Kicsordul az első könnycsepp, amit követ ezer másik. Egy nyolc éves kislány az ilyesmi hírt igazi viharként éli meg. Ami eddig megszokott volt, az most már nincs, egy teljesen új élet vár rá, amire nincs felkészülve. Apám odalép és letörli a könnyeit, majd belepuszil a hajába, de nem tud megnyugodni, egyáltalán nem. Látva a kiskori énem könnyes szemét, és Édesapám gondterhelt arcát, nekem is könny szökik a szemembe, de nem hagyom végigfolyni az arcomon, egyszerűen letörlöm. Ennyi év alatt megtanultam anya nélkül élni, nem hagyhatom, hogy egy álom gyengévé tegyen. Az anyám megfogja bőröndjeit, és egy utolsó puszit ad fiatal énemnek, majd a bejárati ajtó felé indul, mind a két kezében egy nagy bőrönddel, elmegy előttem, utoljára visszafordul, még egy pillantást vet a kislányára és egykori férjére, majd örökre távozik a régi életéből, magukra hagyva azokat, akik eddig mindennél jobban szerették őt.

Hirtelen riadok fel álmomból, de már ugyanott vagyok, ahol elaludtam. Fejem mellett egy könyv pihen, az, amit ma kezdtem el olvasni. A torkom és a szám teljesen ki van száradva, így kikelek az eddig biztonságot nyújtó ágyamból és az erkélyajtómhoz lépek. Kinézek az ajtón. A bokorkerítés ugyanúgy, pontosan és precízen levágva. Eszembe jut az álmom, ahogy a fiatalabbik énem és az anyám jó kedvűen belépnek a házba. Ő tudta. Tudta, hogy aznap itt fog minket hagyni, mégis hagyta, hogy úgy érezzem: ez életem legszebb napja. Hogy haragszom-e az anyámra? Nem, mára már megbocsátottam neki. Nem tudnék haragudni arra az emberre, aki életet adott nekem, bármennyire cserbenhagyott is. Nem könnyű anya nélkül felnőni. Kisétálok a konyhába, leveszek a szekrényről egy poharat, és vizet töltök bele, amit lassan elkortyolok. Mai napig nem tudom, hogy mi vezette arra az anyámat, hogy itt hagyjon minket, de remélem, hogy nyomós oka volt rá, hogy elhagyta azokat, akiknek fontos volt. Hiszek benne, hogy egy nap beállít még azon a bejárati ajtón, mosolyogva, és újra magamhoz ölelhetem és beszívhatom az illatát. Az illatot, ami egykor az életemet jelentette.

Urbán Mária (Nagykáta)

Reggel van, 7 óra is elmúlt. Megszólal az óra. Azt se tudom, hogy hol vagyok. Síri csend van a házban. Vajon hol lehetnek?- gondolom magamban. Ilyenkor már apa rég készítené anyának az anyák napi reggelit, és már felkeltett volna, hogy segítsek neki. Lassan elindulok lefelé. Hangosan kérdezősködni kezdek:

- Anya, apa merre vagytok?

Sehonnan semmi válasz sem jön. Még egyszer felteszem a kérdést, de megint nem hallok semmit. Leértem az emeletről és megláttam a hűtőn egy kis cetlit. Oda is rohantam. A cetli hirtelen ötlet lehetett, mert csak egy papír sarka volt, amin egy elmosódott cím volt. Hangosan felolvastam, mert csak úgy értettem meg, ami oda volt írva:

- Belvárosi kórház!! Siess!!- nem is tudtam mit tegyek hirtelen, de így folytattam tovább a gondolatomat. – Ezt apa írta. Felismerem az írását. Szóval, ha ő írta, akkor anyával lehet valami. – s lefolyt az arcomon az első könnycsepp.

Gyorsan felkaptam a kabátom, a cipőm, bezártam az ajtót és elmentem a belvárosi kórházba. Amíg odaértem csak azon imádkoztam, hogy ne történjen anyával semmi. Odaértem, apát megláttam. Szomorúvolt és bánatos. - Ez nem jelenthet jót.

- Apa! Apa! Mi történt?

Apa hallgatagan nem mondott semmit, csak intett a fejével, hogy menjek utána. Megint megpróbáltam hozzászólni:

- Apa. – s ő megállt egy ajtó előtt. Az ajtón ez állt: INTENZÍV

Apa megint csak a fejével intett, hogy menjünk. Belépve az ajtón meglátom anyát és odarohanok. Egy forró puszit nyomok az arcára. Anya nem mozdítja a fejét. Azt éreztem nekem kell megszólalnom.

- Anya mi folyik itt mi történt? – anya csak lecsukja a szemét és egy könnycsepp csordul ki a szeme alól. Én tudom, hogy ez nem jelent jót.

Eddig ment. Eddig ment az, hogy ilyen erősen tartottam magam. Most apa felé fordulok. Onnan se jön semmi válasz. Most már csak is anyára összpontosítok. Megfogom a kezét, de úgy tűnik, mintha meg se érezné. Lefolyt egy könnycsepp az arcomon. Láttam anyán, hogy le akarja törölni a könnycseppemet. Nem tudja mozdítani semmiét. Hallok egy reszkető halk hangot, ami azt mondja:

- Kicsim. – elcsuklik a hangja, de erőt vesz magán és folytatja, - Sajnálok mindent. Ez az utolsó fél óra maradt nekem. – Lefolyt a könny az arcán és én letöröltem.

Most anya arca apára szegeződik és csak annyit hallok: Szeretlek. Erre apa megfordul és kimegy az ajtón miközben megtörli a szemét. Anya visszafordul hozzám. Nagyon fél látom az arcán, de az a kicsike bátorító mosoly, ami mindig az arcán van amikor elmegyek suliba, most is ott van. Nem tudom eldönteni, hogy ez egy álarc-e vagy tényleg így érez. – bár szerintem az utóbbi volt. – Most már egy erősebb, de gyengéd hang szól hozzám:

- Ne légy szomorú. Ez, ahogy most van csak egy átmenet. Idővel könnyebb lesz. Te és apa jelentettétek nekem az életet. Minden reggel boldogan ébredtem arra várva, hogy te mikor jössz le a lépcsőn dúdolva azt a dalt, ami épp eszedbe jut és kérdezve tőlem anyuci kész a reggeli és egy puszit nyomsz az arcomra. Tudom most az életedben egy új idő fog kezdődni, nélkülem. Szeretném, ha apára hallgatnál. Ha apa elfelejtené, és rossz kedve lenne, mond neki azt majd, amit én szoktam: Bármi rossz vagy jó történik, nem áll meg az élet. Ezt te is jól tudod. Ne feledd fentről mindig vigyázni fogok rád és várlak majd!

- Anya bocsánat minden rosszért, amit tettem sajnálom, de nem tudom kifejezni azt, amit érzek szavakban. Csak ennyit tudok tenni. – Utoljára odabújok, hozzá még egyet szippantok a hajából, hogy megjegyezzem azt az illatot. Nyomok egy puszit az arcára, de érzem, hogy sír és az én és az ő könnye összeér. Szorosabban ölelem, mint bármikor és csak a fülembe súgva mondja, hogy szeretlek.   

- Én is. – mondom hangosan.

Hallom, hogy valaki bejött a szobába elengedem anyát egy pillanatra és megnézem ki az. Apa. Visszafordulok és már anya lecsukott szemmel fekszik mozdulatlan. Elfog egy hiányérzet. Mindennek vége. Nincs többé. Nem vár otthon többet már csak apa. Leomlott minden szép kártyavár a jövőmmel kapcsolatban. Anya volt minden ments váram. Apával kettesben, a nagyházzal nem lesz semmi jó.

Apára nézek. Látom ő is szomorú. Oda jön hozzám és ennyire, amennyire most még soha nem ölelt meg.

Eltelt pár perc és el kellet hagynunk a termet. Apa mintha most tényleg összeomlott volna. Csak belegondolok abba, hogy este nincs ki mellé lefeküdnie és nem várja többet otthon senki frissen főzött ebédel… Hát mit mondhatok, sajnálom. Ahogy anya mondta nekem, hogy mi jelentettük neki az életet úgy én is azt mondhatom, hogy ez fordítva is igaz.

Hazaértünk. Apa nem találja a helyét sehol. Eszembe jutott mit mondott anya és már azt is értem miért mondta. Mert tudta, hogy ez be fog következni. Odasétálok apa mellé és adok neki is egy puszit.

- Apa részvétem anya miatt. Anya mondta mielőtt.. – elcsuklott a hangom és egy könnycsepp folyt le az arcomon, de apa letörölte. Veszek egy nagy levegőt és folytatom. – Azt mondta, hogy neked mindig ezt mondta, amikor rossz kedved volt és gondolom egy kicsit segített: Bármi rossz vagy jó történik, nem áll meg az élet…   

Milyen is anya nélkül

Itt vagyok egyedül. Bizonytalanul a bánatban. Tudom most is figyelsz föntről, de akkor is hiányzol. Előtted állok most sírva. Elvesztem. Nem tudom felfogyni, hogy ez most tényleg megtörtént és nem egy rossz álom csak csupán. Minden reggel, amikor felkelek, egyre halványodik a képed, s egyszer csak attól félek, hogy reggel felébredem, és már nem fogok rád emlékezni.

De ha visszagondolok, tudat alatt már sejtettem, hogy ez be fog következni. Bár te nem láttad anya milyen fontos is vagy az életemben az voltál. Mindig, amikor hazamentem esténkén tovább maradtam, mint ahogy kellet volna. Elkéstem sokszor, de nem bántam meg, mert valami mindig azt súgta maradj még, ne siess.

Egy hónappal ezelőtt, körül belül kaptál a barátodtól egy szent képet. Folyton kérdezgettem, hogy hova is tegyem fel, s te azt mondtad a fotel felé a falra. Én azt is tettem. S elérkezett az a reggel. Az a reggel, ami felejthetetlen számomra. Az, amikor megtaláltalak a fotel előtt mozdulatlan. Nem tudtam segíteni. A szent kép, amit felraktam pont oda nézet ahol téged megtaláltalak. A kezedben volt a kis imakönyved, s eszembe jutott az, amit te meséltél róla: 

„ A szüleimnek nem volt pénze megvenni, sokat küzdöttem érte. Ha meghalok, ezzel temessetek el.”  Így is lett. Mielőtt elvitték volna a könyvedet is megnéztem és kicsúszott belőle három darab kis képecske. Abban a percben tudtam, hogy azt nekem szántad. Most is itt van nálam.

Már belegondoltam abba is mi lenne, ha veled mennék, vagy inkább utánad. Nem voltam benne biztos találkozunk vagy, hogy te örülni fogsz nekem. Remélem, ha eljön az idő te tárt karokkal fogsz várni. Együtt lehetnénk örökké a végtelenben.

Tegnap otthon voltam, és amikor beléptem az ajtón bánat fogott el, hogy te nem vagy többé és nem vársz otthon a kis hintaszékedben minden nap friss süteménnyel mosolyogva, s azt várva mikor toppanok be az ajtó, nyomok az arcodra egy forró puszit és azt mondjam: Hiányoztál, és Szeretlek.  

Anya kell

Anya kell, kell és kell.

Nem élhetek anya nélkül nekem ő kell.
Oly mint a halnak a víz
oly erős kötelék a lelkemben más nincs.

Anya kell, kell és kell.
A lelkem minden bánatját vele felejtem el.
Vele felejtem el én,
hisz a lelkünkben mindig is erős a kötelék.

Anya kell, kell és kell.
Nekem ő életem végéig az életem része legyen,
Ez nekem szükség, vágy, igény

mit legbelül érzek én.

Anya kell, kell és kell.
Halnak a víz, éhezőnek az étel,

eltévedtnek a segítség,
az embernek a barát, megértő lény.

Nekem úgy kell ő.

S mint elbotlottnak a segítséget nyújtó kéz
tudom mindig számíthatok rá.

Hisz oly lény, Isten adta teremtény,

ki mellettem mindig ott lesz
mint a biztos segítő kéz.

Így hát anya kell, kell és kell.
Nem élhetek anya nélkül nekem ő kell.

Oly mint halnak a víz
oly erős kötelék a lelkemben más nincs.

Mire életem végéig szükség van

Amíg én a világon vagyok,

Nyűgös, borús világban élek

Addig mindig kell nekem a te szereteted.

Kell nekem a te szereteted,

Ez kellett nekem s mindig is keresem,

Lent már ha vagy, nem tudok majd..

Lent már ha vagy, nem tudok majd...
 

Pedig nagy szükségem van rád
nem csak ma hanem életem végéig

veled jó időtöltés vár.

Szerep

Az életben mindannyiunknak szerepe van,

egyiknek ez, másiknak az.

A legfontosabb szerep azonban valakiké:

talán ki sem találod, de neked
bebizonyítom, megírom:

legfontosabb szerep a világon:

csakis az anyukáké.

Hiszed? Ugye, hiszed, hogy igazat mondok?

Az anyukák hősök, egy fáradhatatlan angyalok.

Értünk megtenni képesek mindent,
s gyakran nagy áldozatot hoznak értünk meg.
 

Hiszed? Ugye, hiszed, hogy igazat mondok?

Az anyák gondoskodó, szerető lelkek,

kik ránk haragudni nem képesek,
s az életre nevelnek fel minket.

Hiszed? Ugye, hiszed, hogy igazat mondok?

Az anyukák kiváló érzékekkel rendelkeznek.
Ők kik a világon legeslegjobban ismernek
s a világ legnagyobbaként szeretnek minket.

A legfontosabb szerep a világon:
csakis az anyukáké.
Azoké, kik a munka mellett mást is dolgoznak
s az életre nevelnek minket nyugodtan.
Az életünkben mindannyiunknak szerepe van,

egyikünknek ez, másikunknak az:

de a legszebb szerep: az anyukáknak jutott el.

WITTICH ZSUZSANNA

Tisztelet az Anyának

Kis családi sztori

Nagy Daniella

(13 éves , Jászberényi Nagyboldogasszony Kéttannyelvű Katolikus Általános Iskola ,Szakközép Iskola Gimnázium és Kollégium )

Felejthetetlen pillanatok...

Mindenki volt gyermek. Gondoljunk csak vissza... Sokszor, főleg kamasz korunkban összevesztünk édesanyánkkal. Olyankor szinte elfelejtjük, hogy mi mindent köszönhetünk neki. Sőt valamikor borzalmas dolgokat mondunk neki! Ha ő nem lenne , ki lenne az akit megajándékoznánk egy csokor virággal anyák napján? Kinek mondhatnánk azt bármikor, hogy szeretlek? Gondoljunk bele, kinek köszönhetjük az életet? A válasz egy gyönyörű és rövid szó: anya! Ez a szó mindent magába foglal szeretetet, gondoskodást, óvást és szépséget! Ki volt az akit először megláttunk? Anyát! Ki volt az akitől életünk első ölelését kaptuk? Anyától kaptuk! Ki volt az, aki megtanított minket járni, s beszélni ? Anya! Azt a sok átvirrasztott éjszakát képzeljük el, mennyit tett értünk anya. Csak gondoljunk ezekre a dolgokra! Minden nap mondjuk neki, hogy szeretlek! Lehet , hogy ez a szó anya könnyeivel fog járni, de öröm könnyek lesznek ,és nincs is szebb dolog mint amikor anya szeme felcsillan ,és az arcáról a boldogság sugárzik! Ezt a tekintetet mindenki ismeri, és tudja, hogy a legszebb szó a világon az, hogy anya!

NAGY JÁNOS /Nagykanizsa /

Anyák napjára

- Mondanék neked szépeket,

s fognám a kezed.

- Te adtál nekem életet,

erőd éltetett.

- Mondanék neked szépeket,

s vennék virágot.

- Elmondanám azt is neked:

fiad imádott.

- Mondanék neked szépeket,

de már nem lehet.

- Szívemben gyújt majd fényeket

az emlékezet.

- Mondanék neked szépeket,

bókot, százakat.

- Elfeledni sosem lehet

édesanyámat.

Evetke Quiet

Anyának lenni

Mennyire könnyű vagy nehéz anyának lenni? Mindjárt eszembe jut néhány frázis, mint „Kisgyerek kisgond…” meg hogy minél küzdelmesebb az út, annál nagyobb siker a végeredmény.

Milyen könnyű szeretni egy illatos rózsaszínű babát, amikor mosolyog és persze (ezt ugyan nem illik hangoztatni) néhány átsírt éjszaka után, mennyire nehéz a kimerültségen kívül bármi mást érezni. Mennyire édesek a kisgyerekek, amikor járni, bicajozni tanulnak, vagy huncut mosolyukkal az ölünkbe tekerednek, pici karjukkal körülfonják a nyakunkat és nagy szemeikkel a világ legtermészetesebb módján mondják, hogy szeretlek. Gyönyörű képeket rajzolnak, amin sárga és piros hajunk van, hálásan falják a sütiket, amiket sütöttünk, és mi vagyunk a legszebbek szerintük a földkerekségen.

Viszonylag gyorsan elfelejtjük a szüléssel járó kínokat, a hisztiket, amiket a fáradt gyerek a boltban lejátszik, amikor a legtöbben vannak és semmit sem kívánunk jobban, mint hogy bárcsak láthatatlanokká válnánk. Aztán ahogy cseperednek, majd szétvet minket a büszkeség, ha a városi úszóversenyen akár nyolcból hatodiknak beér a gyerekünk, vagy ő mondja az iskolai ünnepélyen a verset, a farsangon filctoll készletet nyer, vagy olvasásból piros pontot hoz. Génjeinkbe kódolva ott van bennünk az aggódás, amikor betegek, ha sikertelenség éri őket. Mennyire könnyű szeretni! Egy ölelés, egy puszi, egy mosoly és szinte mindent el tudnak intézni vele. Ha nem akarunk kutyát a házhoz, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a kiskutya ott rágcsál valamit a kertünkben, elhatározzuk, hogy sosem veszünk hülye Barbie-babákat, aztán hogy, hogy nem, már Barbie-ruhákat nézünk a kirakatban. Pedig „mi olyanok vagyunk”, akik nem hoznak a házhoz pudli kutyákat, és szép hajas babát veszünk, amiket ha lefektetünk, becsukódnak a gömbszemeik (amiket később a kutya kiharapdál…).

Telnek-múlnak az évek. Persze mindig aggódunk valami felesleges dolgon: hányas lesz a matek dogájuk, milyen a tanító néni, táncoljanak, vagy inkább valami küzdősportra hordjuk őket (mindig van valami újabb ötlet, amivel előállnak). Majd furcsák kezdenek lenni. Az iskoláig boldogan fogják a kezünket, de ahogy a suli közelébe érünk, akkor határozottan kihúzzák a kezüket a mienkből. És mik ezek az állandó szemtelenkedések? Hiszen eddig olyan kis tündérek voltak.

Amikor óvatosan mesélünk róla az ismerősöknek, akkor ők sanda mosollyal csak annyit mondanak: ja, kamaszodnak lassan. Neeeeem, az én gyerekem még biztosan nem, hiszen még olyan kicsi! Aztán még nem is tudom hová tegyem az újabb mondást: „Azért kapod a gyereked első tíz évét, hogy legyen időd megszeretni, aztán majd elviselni a következő tízben.” Biztosan másoknál ez van, de az én gyerekeim nem olyanok!

Aztán haladtunk a sűrűjébe. Egyre szebbek lettek a lányok, egyre zárkózottabbak, akik egyre többször mondtak nemet a családi programokra. A büszkeség majd szétvetett, de ebben az érzésben nem hagytak sokáig fürdeni: ha volt hallgatóság ritkán hagytak ki alkalmat, hogy ne hoztak volna kínos helyzetbe. Fura ruhák, kellemetlen beszólások, annak éreztetése, hogy én teljesen avétosan, leginkább pedig rosszul látok mindent. Ok, talán a kaja még jó volt.

Tudták fokozni: amikor a fogorvos fogszabályzót javasolt, amihez fogat kellett húzni, akkor a gyerek felhívta az egész rokonságot, hogy kihez költözhetne, mert én kegyetlen vagyok (meg biztosan szemét, szívtelen stb.). A nulladik nyelvi évfolyam és a folyamatos magántanár után megkérdeztem, mikor tervez nyelvvizsgázni. Erre kiderült, hogy nem tervez ilyesmit és engem utált még az ötletért is. Aztán mégis elment és elsőre sikerült neki. Végre örültünk. De ez sem tartott örökké, mert amikor megemlítettem, hogy most még van négy éve a második idegen nyelvre - mit tervez? -, akkor azt felelte: csak nem képzelem!? Ja, és most már nagyon utált.

Közben a kicsit kisebb lányom és a legjobb barátnője nagyon jókedvűen nevetgéltek a szobában. Itt alvós buli. Ki gondolná, hogy a spejzből nem a csokit vitték fel a manzárdba. Gyanús hangok jöttek odafentről. A lányok már túl vidámak voltak. Aztán mintha valaki hányna… Egy kicsit az éppen útban lévő korcsolyámba, a többit a vécébe. Nem csoda, én is kihánytam volna a borzalmas Napóleon konyakot, amit a nyolcvan éves nagynéni hozott ajándékba. Bármilyen rossz ízű volt, a lányok hősiesen megküzdöttek vele.

Hamarosan szerelmesek lettek. Mondjuk azt aranyosan csinálták. Nagy érzések, nagy sírások – minden, ami a kamasz szerelmek velejárója. Ebben az időszakban jó sokat olvastam és jó sok filmet néztem hétvégi estéken. Rosszabb lett volna elaludni, aztán éjjel felkelni, és a lányokért menni, mert még a szerény tini-bulik is tíz óra után kezdődtek…

Lassan felderengett: minden együtt töltött idő ajándék. Ezt adják nekem, ami marad a barátok, a magányukba való visszavonulás és a tanulás mellett. Néha eljátszották a felháborodást, máskor meg zsigeri volt, amikor kitaláltam, hogy menjünk múzeumba (már megint múúúúúzeum, kérdeztek vissza vagy öt ú-val), unott képet vágtak a vízparton, a legritkábban tetszett az a film, amit én akartam megnézni a moziban, zenét meg már eszembe sem jutott választani, mert csúnyán leszavaztak. De mégis együtt voltunk.

Aztán bekerültek szépen az egyetemekre, diákmunkáztak, barátkoztak, szerettek. Úgy tűnik letelt a második tíz év. Túléltük és most megint könnyen szerethetőek a lányok. Jól érzik magukat a nagycsaládi programokon. Ki gondolta volna, hogy egyszer azt mondják: jó lenne megismételni a nagyszülőkkel, unokatesókkal, nagynénivel, nagybácsival a közös nyaralást? Néha meg ők visznek színházba és múúúúúzeumba. A közös főzéseknél már nincs elvonulás valami hirtelen jött nagyon fontos dolog miatt. A legjobb talán az, amikor felhívnak:

• Mami abban szeretném a tanácsodat kérni… - jé, lehet, hogy nem vagyok avétos és hülye?

Fura ez az egész anyaság. Ha visszanézem, pont ugyanannyira szerettem őket akkor is, amikor vicsorogva odasziszegték, hogy utálnak. Csak akkor nehezebb volt szeretni.

Baba és Anya születik, meg talán egy háromkerekű bicikli

Nehezen értem, hogyan is lehetett korábban mobiltelefon nélkül szülni. Jó-jó, persze, hogy lehetett, de mióta az apás szülések elterjedtek, a mobiltelefon alapvető, nélkülözhetetlen szülési kellékké lépett elő, akár a fogorvosnál a nyálelszívó.

Történt ugyanis, hogy kezdő szülő nő koromban, két nappal a lányom beígért születése napján túl voltunk, amikor fájdogálni kezdett a hasam. Gondoltam , ez az! Sietve hajat mostam és zuhanyoztam, hogy jó benyomást keltsek frissen született gyermekemben. Mégiscsak először csináltam – gondoltam, így van ez rendjén. Az ijedt Apukával elindultunk a kórház felé. Nekem kicsit gyanús volt, hogy a filmeken mindig úgy rohannak, piros lámpákon keresztül, fék csikorgatva, miközben a nagyon nagy hasú nők ordítanak, sőt esetenként a kórházig sem bírják ki, megszülnek útközben. Ezzel szemben én békésen üldögéltem, cseverésztem, nyugtatgattam Apukát - mi több, úgy éreztem egyre kevésbé fáj a hasam.

Beértünk a kórházba. Ott már olyan volt, mint amikor az ember meghallja a fogorvosi rendelőben a fúró hangját: nekem már semmim sem fájt. NADE mégiscsak a terminus végét tapostam, így nem volt apelláta: maradnom kellett. Hat idegen nő közé fektettek. Mire elaludtam volna, valaki rázogatni kezdett, hogy itt a lázmérő, dugjam a hónaljamba. Öt órakor??? Szerencse, hogy félálomban nem mondtam semmi illetlent arról, hogy ki és hová dugja a lázmérőjét. Egész nap csupa szüléses rémtörténetet kellett hallgatnom a többi nőktől. Már elképzeltem, hogy egy íróasztalt, vagy egy háromkerekű biciklivel közlekedő óvodást kell majd kitolnom azon a kis résen, ahol eddig tudottan megfelelően szűk volt az átmérő.

Abban teljesen biztos voltam, hogy a szülést én egyedül nem akarom, nem tudom végigcsinálni. Nekem aztán mondhatja akárki, hogy ez női feladat, de mi olyan jól elterveztük, hogy együtt szeretnénk lenni az első babánk születésekor. Kell a férjem bíztatása, kell a megnyugtató jelenléte a sok idegen közt, akik kiszolgáltatottságomban körülvesznek! Így hát kiterveltük, hogy miután nekünk nincs telefonunk - akkoriban ez sajnos normálisnak számított -, ezért ha elindul a szülés, felhívatom a doktorral Márta barátnőmet, akinek van telefonja. Márti kocsiba ül, riadóztatja a férjem, aki indul hozzám a kórházba. Jó kis terv volt. Csak a baba teljesen váratlanul aznap este úgy döntött, elég ebből a szűkölködésből, ő bizony kitágítja az életterét és utat tör a nagyvilágba. A hajam még egészen frissen mosott hatású volt, így ez miatt nem aggódtam, de hiányzott az apa az apás szüléshez. Mondtam a doktoromnak, hogy indítsa el a riadóláncot, legyen szíves hívja Mártit! Persze Márti aznap este elment hazulról és senki nem vette fel a telefont. A doktor odalépett hozzám és tárgyilagos hangon közölte:

• Kétszer is próbáltam, de nem veszik fel a telefont. Én most hazamegyek aludni, mert a fájáserősség mérő még csak kettest mutat, reggelig itt nem lesz baba. Pihengessen!
• Piiiihengesssssek? Miközben úgy fáj a hasam, hogy majd meghalok?
• Mi lesz majd tízesnél? – kérdezte kaján vigyorral a doktor.
• Micsoda??? Tízes??? A kettes is szörnyű! Miért nem járkálhatok?
• Eléggé zöld a magzatvíz. Nem érzi már jól magát odabent a baba, figyelni kell a szívhangját! Legyen türelemmel!

Ezzel elviharzott a doktor. Engem meg otthagyott a kétségeimmel, a félelmeimmel és a fájdalmaimmal. Ő ezt komolyan gondolta, hogy én közben majd alszom, miközben szétszakítanak a görcsök??? Persze a lelkiismeretemet felpiszkálta, hogy csak maradjak nyugton, mert különben a babámat veszélyeztetem. Ugyan mindenki tudja, hogy a fekvés a gravitáció ellen hat, és a terhes tornán is, meg a szülésre felkészítő könyvekben is a sétálást ajánlották. Én hősiesen feküdtem, de közben nagyon vacakul voltam. Ilyen hangulatban nem jó egyedül lenni. Körülnéztem. Futkosó nővér, ordítozó kismama. Velük nem volt kedvem beszélgetni. Aztán fel-alá mászkált egy másik kismama is, és amikor mellém ért, bíztatásképpen odamondta nekem, hogy ő mindjárt kiugrik az ablakon, mert neki annyira fáj a hasa, hogy már nem bírja tovább, pedig még harmadik gyereket is akart... Miközben ő rutinosabb kellett, hogy legyen, mert a második gyermekét szülte. Ettől még jobban megrettentem, hogy te jó ég, nekem már most is nagyon fáj, de még nem akarnám kivetni magam az ablakon. Vajon mi jöhet még???

De egyszer csak az ordító nő elcsendesedett. Hoppá-hoppá: megszületett a babája! Azt nem tudom mennyi idő telt el ezután, de egyszer csak előjött a friss kispapa, zöld műtősruhában, sapkában, gumis zacskóval a lábán. És ekkor belém hasított a felismerés: iiigen, ő az én emberem! A hatás kedvéért én is nyöszörögni kezdtem – és rájöttem, hogy ez nem is olyan rossz érzés. Kicsit színpadiasabb is lehetettem volna, de nem volt idő és ez volt a NAGY LEHETŐSÉG. A kispapa felé fordultam:

• Kérem – jaaajjjj -, jöjjön ide! – nyöszörögtem ellenállhatatlanul sajnáltatva magamat.

Szegény kispapa rémülten nézett rám. Valószínűleg még a saját gyermekének megszületése sokkolta, mire egy vadidegen nagy hasú nyöszörgő nő utánakap. Láttam az arcán, hogy azt mérlegeli, úgy tegyen-e, mintha nem hallaná. De aztán a morális gátak elhatalmasodtak rajta, és szökés helyett óvatosan a közelembe lépett. Éreztem, hogy ő az egyetlen esélyem, tehát nem szúrhatom el. A pasas be volt ijedve, vajon mit akarhatok, mert még egy szülést biztosan nem bírna ki.

•  Uram! Tudja, a férjem nem tudom értesíteni arról, hogy beindult a szülés.

A fickó arca megnyúlt. Gyorsan folytattam, nehogy elszaladjon:

• Arra kérném (itt már forgott vele a szoba), hogy telefonáljon egy taxis társaságnak, küldjenek egy autót a házunkhoz, keltsék fel a férjem, és szóljanak, hogy induljon azonnal a kórházba, mert szülni fogunk!
• Jaaaa, jó. Csak ennyi?

Óriási kő esett le az új apuka válláról. Innentől csak vártam, vajon mi fog történni. A természet azért kegyes is tud lenni: az előző éjszakai hajmosás-kórházba vonulás, két órás alvás annyiban segített, hogy az ordas fáradtság időnként még a fájásoknál is erősebb volt, így percekre el-elszenderedtem. Egyszer csak a férjem keltegetett. Gondolom eltorzult, ijedt arcot vághattam, mert kissé sértetten kérdezte:

• Itt vagyok, nem is örülsz?

Próbált simogatni, de leginkább a tehetetlenség érzése nyomasztotta. Mivel is segíthetne? De már a jelenléte megnyugtatott. Nem éreztem az idegenek nyomasztását, már nem volt olyan félelmetes a pityegő műszerek hangja, az egyedüllét, az aggódás, hogy minden rendben lesz-e? Nem tudtam elképzelni, hogy ne egyszerre örüljünk a közös gyermekünk megpillantásának. Félelemmel vártam, vajon mikor jön el a pillanat, amikor ki akarok majd ugrani az ablakon a fájdalomtól. Aztán valami furcsát éreztem, amit addig nem. Azt, hogy a háromkerekű kerékpár a hasamból gurul kifelé - vagy valami hasonlót. Szóltam a nővérnek, hogy szerintem meg kéne nézni, hol tart a baba, mert a végén tényleg megtanul még biciklizni odabent. A szülésznő kesztyűt húzott és ijedten felkiáltott:

• Tartsa vissza Anyuka, jön a baba, a doktor úr meg a tizenhatodik kerületben lakik, idő kell, míg ideér.
• És azt hogy kell? Mármint visszatartani?
• Lélegezzen mélyeket!

Innentől az események felgyorsultak: doktor felébredt és elindult. Még jó, hogy hajnalban nincs csúcsforgalom. Ezalatt áttessékelt a szülésznő a szülőszobába. Amikor leszerelte rólam a műszereket megjegyezte, hogy a fájáserősség mérő gurtnija nem volt rendesen meghúzva, ezért nem mutatta a reális értéket. Szorítottam mindenem, ahogy csak tudtam, mint nyugdíjas a retikült a villamoson, és arra gondoltam, hogy én most egy hős vagyok, az már biztos. A doktor beviharzott és a görög drámai eszközöket sem nélkülözve felszólított:

• Naaaa, akkor szüljünk! – adta meg a jelet rögtön a dolgok közepébe vágva.

Én összeszedtem minden emlékemet, amit a terhes tornán tanultunk. Ott azt mondta a gyógytornász, hogy úgy lihegjünk a kitolási szakaszban, mintha egy tollpihét akarnánk a szánk felett a levegőben tartani. Szóval én lihegtem tudományosan. De a doktor azt mondta, mélyeket lélegezzek. Azt hiszem, én már azt nem hallottam, mert a lányom elindult a háromkerekű biciklijével kifelé és elég katartikus állapotba kerültem a fájdalomtól és az izgalomtól. De a férjem visszarántott a valóságba, és odaszólt, hogy figyeljek már jobban, mert nem jól lélegzem! Erre bepöccentem, hogy mostmáraztán mindenki elmehet, ahova akar, de nem volt idő ilyesmire, mert az orvos a gyomromba könyökölt, a férjem tartotta a fejem és a vállam (lehet, hogy be akarta fogni a szám, hogy ne tudjak perlekedni), aztán plutty, és a szülésznő feltartotta a kislányunkat. Háromkerekű bicikli vagy íróasztal nem érkezett vele – pedig az érzés olyan volt, mintha azokat is ki kellett volna tolnom.

Gyerekünk van! Egy édes kislány! Összepréselődött, kissé ráncos, maszatos, de mindene a helyén van és gyönyörű! Akkor most már tényleg igazi Anyuka és Apuka vagyunk! Igazi gyerekünk van! Megmosdatták és néztük. Néztük lenszőke alig-haját, a pici ujjacskákat, a pisze orrocskáját, rúgkapáló lábait. Szebb lett, mint amit álmodtam!

Látogatási időben megköszöntük a hős kispapának a taxi küldést. Már nem akart elfutni, amikor meglátott. Ő volt az én mobiltelefonom huszonöt éve.

   SOÓS JÓZSEF (Lenti)                          

Anyám álmot látott

/Göcseji capricció/

A szülőföld mifelénk szűk világ.Alig karnyújtásnyi.

A tekintet egyetlen körülfordulással szemügyre veheti.

Olyan a táj, mint a félig nyitott tenyér.Isten tenyere.

Óv és véd.Óv és véd, de el nem enged! Hordozza az

ember, mint a keresztet.

Egyébként nyitva van.Nyitva van felül, s fölötte az ég

épp akkora, amennyi ott elfér.Semmi nincs rögzítve,

kikarózva.

Aki menni akar, nyargalhat mint az ördögszekér, aki

szállni akar, lebeghet, mint a pitypang ejtőernyős

kommandói.

Az alföld nagy, határtalan horizontú végtelensége be

van zárva a lélekbe. A lelkünk mindig szabad.

Ettől szabad!

Amikor megmutatták szülőházamat, nem ismertem rá.

Abban a házban csecsemőként éltem.Egyetlen emlék

sem köt hozzá.

Hosszú, tornácos, zsindelytetős ház volt, zsaluval

ellátott ablakszemekkel.Két szeme volt, mint az embe-

reknek . Azzal bámészkodott az utcára. Ott a Fölvégen

minden ház így bámészkodott az utcára.

Éjszaka lehúzták a zsalut, ilyenkor aludt a ház is.

Jobban szerettem gyermekkorom színterét, Szurkosszer

szeder- és szilvafáit, pipáló házait. Mást nem is csinál-

tak a rengeteg erdő szélén, a fenyvesekre futó telkeikkel

mint pipáltak és ráértek.A házak.

Egyformaságuk mesébe illő.Jó emberek lakták őket.

Az anyakönyv a temető. Aki itt élt, oda van beírva a

sárga agyagdombon gyertyán élősövénnyel kerített

anyakönyvbe. Végleg.

Nevek és arcok kavarognak bennem. Rég halott emberek

nevei és arcai.Ez a feltámadás.

Az igazi.

Énekszót hallok:

“A zalai zöld erdőben van egy tó.

Abban úszik három gyászos koporsó.

Két szélsőbe nem 'tom ki babája van,

Középsőbe tudom, hogy az enyém van.”-

Kukoricafosztás a pajtában. Esteledik.A megbarnult

angyalhajjal futtatott kukoricacsövek hideg

tapintásúak.Látom a fejkendős néniket, kalapos

bácsikat, és a nóta nem hallgat el.

Együtt énekeltek és siratták a babájukat.

A középső, gyászos koporsóba.

Mindenki a magáét.

Leginkább a padlás poros csendjét szerettem.

Az egyik szegletben katonaláda, hombár, arrébb

rokka, mellette kender állt halomba.

Azt hiszem, azt a kendert sohasem fonták meg.

Piszkosszürke illata volt, mint a tömjénnek.

A búza a tapasztott földön hevert, óriási kupacokban.

Perzselő nyarak delén hűs búzaszemek között

hemperegtem. Ha beletúrkáltam a száraz, csiklandó,

zizegő magba, mindig kincsre leltem.Elfeledett

gyümölcsöket lehetett előbányászni. Almát, körtét,

persze inkább csak vackort, amit a búzadomb érlelt.

Az ízére nem emlékszem.

Találtam döglött egeret is.

Kisgyermekként Péter bácsihoz szerettem volna

hasonlítani.Péter bácsi kétméteres óriás volt.Örökké

rettegett, hogy mindent elpusztít, amihez hozzáér.

Még a cserép borospohár is összeroppant az ujjai

között. Azt mondták, hogy szeret nagyokat mondani,

de nem igaz.

Csak nem tudott kicsit mondani!

Soha senkit nem ütött meg.

Amikor elbúsúlta magát, rákönyökölt a kocsmapultra,

Mucsi prímást a vállára ültette:”Ide húzd a fülembe füstös!”

És húzatta, míg a lelke megnyugodott.

Soha nem láttam Péter bácsi sírját. Talán nincs is sírja,

csak elhamvadt az Időben.

Anyám azt mondta, Péter bácsit én találtam ki magamnak

nagyapáim helyett, mert őket nem ismertem.

Nem tudom, mi az igazság.

Később, amikor már messze kerültem a háztól,

anyám álmot látott:”Azt álmodtam, hogy sáros,

iszapos ár hömpölyög le a patakon és elöntötte a

házat!”

És jött a távirat, hogy apám meghalt.

Aztán anyám ismét azt az álmot látta, és akkor

meghalt nagyanyám.

Majd meghalt Annus néném, Ilus néném, Mariska

néném.

A sáros, iszapos ár mindenkit magával ragadott.

Anyám nem álmodott többet, és a ház lakatlan maradt.

Jajba merülő

Hétfájdalmú, bús anya,

fején bánat-korona.

.

Hétágú a korona,

sors-tövisből glória.

Az a hét ág úgy lobog,

mint az égre tárt karok--

estet váró szánalom

az utolsó hajnalon...

Édesanyám, igen, ő

ez a jajba merülő,

bánat-felhőt terelő,

kötényt fölém terítő,

hétfájdalmú, bús anya.

Fején bánat-korona:

Sors-tövisből glória.

Hum-Kovács Hermina / Szigethalom /

Édesanya

Sajnos a sors talán még annál is korábban kezdődik, mint azt a legtöbben gondolnák, gyakran még megszületésünk előtt.

Aki járt már koraszülött osztályon az tudja, látta, tapasztalta. Már a folyosón érezhető a várakozó szülők bizonytalansággal átitatott feszültsége, s ha bebocsájtást nyernek, a kötött látogatási idő keretein belül próbálják pótolni a pótolhatatlan, hogy gyermekük mellett lehessenek; hogy átadhassák, illetve átélhessék mindazt, amit egy szülőnek át kell adnia és éreznie.

A teremben kapszulákban apró lelkek küzdenek élet és halál mezsgyéjén.

Mindenhol cső, mely lélegezteti, gyógyszerezi, életben tartja őket, akár a Mátrix című epikus műben, ahol már csecsemő kortól gépek tartják életben az apró testeket. Csak ebben az esetben vannak élő és érző emberek a kapszulák falain túl, hozzátartozók, akik szeretni vágynak.

A teremben alig van levegő, lépteidnek nincs egy talpalatnyi hely sem, mindent elfoglal a kétségbeesés, a félelem, az aggódás, a némán elsuttogott milliárdnyi fohász.

Könnyekkel küszködő, néha erőtlen mosolyra kényszeredett arcokra emlékszem vissza magam is, hiszen senki nem lehetett biztos a dolgában, akinek gyermeke itt a koraszülött-intenzív osztályon feküdt. Elfojtott érzelmek ostromolják ilyenkor az ember elméjét, hiszen a hosszú időn át tartó örömteli várakozás után, egyetlen pillanat alatt minden romba dőlhet körülöttünk.

Negyvennyolc kilóra lesoványodva, pánikbeteg, depressziós, gyógyszerfüggőként lettem várandós. Bár saját egészségi állapotom ellenem vallott, én mégis vágytam arra, hogy gyermekem szülessen, édesanya legyek.

Idős, kerek arcú, ősz, köpcös nőgyógyász úr közölte velem egykedvűen, a reggeli kávéja és a tízórási búrkiflije között félúton, hogy jelenlegi egészségi állapotomat figyelembe véve, vagy én maradok életben, vagy a gyermek. Én görcsösen ellenszegültem ennek a rideg ítéletnek.

A nyolcadik héten aztán ismét a körzeti szakrendelő keretein belül vettem igénybe az ultrahangos vizsgálat lehetőségét. Fokozódó idegességgel kérdeztem a hűvös nyugalommal hümmögő főorvos asszonyt, miközben a vizsgálatot végezte:

- Baj van?

- Nincs szívhang.- felelte mindenféle különösebb tapintatot mellőzve, mintha csak a pék mondta volna, hogy már nem friss a zsemle.

A továbbiakról nincs sok értelme beszélni, művi-vetélésem volt, ami nagyon megviselt lelkileg, de én itt vagyok...

A koraszülött osztály folyosóján köntösben édesanyák várakoznak, akik még a szülés terheit viselve magukon görnyedten állnak egyre csak az intenzív osztály szürke ajtaját lesve, kis üvegcsékben pár cseppnyi kis anyatejet szorongatva. Tudják, ez a legnagyobb kincs mellyel most segíthetnek - életmentő immunerősítő, s talán az anyai szeretet anyagi kvintesszenciája.

Lehajolok egy lengedező, majd a földre érkező papír képért, és nyújtom az utcai ruhában a padon ülő, elködösülő tekintetű hölgynek.

- Köszönöm!- mondja halkan, szinte suttogva.

Én bólintok és közben kötök egyet a köntösöm kioldódott zsinórján, de csak óvatosan, mert még ez a mozdulat is fáj.

A legtöbb szülő feszült várakozással lesi a zár kattanását, s a közösen eltöltött ajtó előtti napok alatt megismertem mindannyiuk sajátos történetét - kivéve a hölgyét, aki nem beszélgetett senkivel csak egyedül gubbasztott és várt. Tán magát akarta elzárni a többiekben lobogó reményteli örömtől, esetleg minket akart megóvnia saját kilátástalanságától, nem tudom. Aurája azonban valahogy olyan jeleket bocsájtott ki, mely védőfalat húzott maga köré, egy áthatolhatatlan pajzsot, melyet elkerültek az emberek. Nem tudtak vele mit kezdeni, sem bánat, sem öröm nem áradt belőle, érthetetlen érzéseket közvetített, ezért a többiek a látószögük perifériájára vetették őt. Így aztán mellette mindig volt szabad ülőhely, hát fájdalmam és fáradtságom nem válogatott, leültem.

A következő napon kicsit korábban érkeztem, a tömött folyosórész helyett csak a padot és a hölgyet találtam ott. Mi késztetett rá magam sem tudom, de újra mellé kellett ülnöm, pedig a jól megszokott sarokrészem is üresen tátongott, egy belülről jövő késztetés mégis oda húzott.

- Kisfiú, kislány?- kérdezte szinte kényszeredetten, csak olyan „muszáj”-ból.

- Lányok!- feleltem büszkén.

- Ikrek?- nézett rám, s most először megcsillant valami a tekintetében.

- Igen!

- Nekem is ikerlányaim vannak...- sóhajtott- ...de ők már nagyok.

- Nekem ők az első gyerekeim, habár egy éve elvetéltem!

Az orvosilag előírt abortusz után döbbentem rá változtatnom kell az éltemen! Közhelyesen hangzik, hogy az agyban dől el mindent, pedig nagyon is igaz ez! Ha az embernek megvan a célja, az a cél, melyért képes bármit alárendelni, nem is olyan nehéz meghozni bizonyos döntéseket, s én mindent alá tudta rendelni annak az egy célnak, hogy édesanya szeretnék lenni. Leraktam az antidepresszánsokat, többé nem mentem a pszichiátria közelébe sem, új életet kezdtem. Tíz kilogrammot híztam, felkerestem a régi magánorvosomat, aki mindenben támogatott, majd egy évre rá újra állapotos lettem. Félelemtől és izgalomtól rettegtem a nyolcadik héten, amikor is az orvosom közölte velem:

- Két szívhang van!- nem hittem a fülemnek. Boldogság és aggodalom furcsa, bizarr keveréke árasztott el, de az orvos már akkor megnyugtatott, s mindvégig mellettem, mellettünk állt.

- Nem lesz semmi baj. Nekem is ikreim vannak!- mondta mosolyogva, s mérhetetlen büszkeséggel.

- Nálam a huszonhatodik héten beindult a szülés...- és folytatta tovább is, de én már innentől csak azt fogtam fel, hogy tragédia történt, olyasmi, amire nincs emberi magyarázat. Sors.

- ...ezért sajnos,én soha nem vihetem haza.- úgy éreztem magam, mint akit egy lapáttal vertek mellkason, döbbenten kérdeztem:

- És a család?

- A férjem nem jár be, neki így könnyebb. A lányok meg nem értik még...

Lassan megérkeztek a szokásos várakozók és az ajtó is kitárult, ami örökre megszakította a beszélgetésünket.

A férjem, akkor érkezett amikor én már egyik kislányom inkubátora mellett álltam és simogattam picurka kis kezét. Eddig soha nem tettem ilyet, de most először szétnéztem az imáktól telített teremben, akár egy ódon templomban, a szürke homályon nehezen hatoltak át a nap sugarai. Nem mások bensőséges pillanatait fürkésztem, csak azt a nőt kerestem a tekintetemmel, s ekkor vettem észre, hogy mindvégig ott állt tőlem alig néhány méternyire. A könnyektől, amik mint egy fátyolfelhő úgy homályosították el tekintetem, nem láttam tisztán, csak a hölgy hátát és egy kapszulába rejtett aprócska kis testet. Az inkubátor átlátszó üvegfalán pedig képeket a családtagokról, akiket a pici sosem ismerhet meg.

Egy édesanyát láttam akkor, aki megtörten és értetlenül, mégis őszinte odaadással tette amit a szíve diktált.

És én csak sírtam megállíthatatlanul...

A férjem néhány pillanattal később aggódva kérdezte:

- Mi a baj?

- Semmi!- válaszoltam.

Anya kell

Anya, kell, hogy érezd,
ölelő karjaid közt,
bújik gyermeki énem!

Anya, kell, hogy lásd,
sodródó életemben
Te vagy a megnyugvás!

Anya, kell, hogy szeress,
hogy értsem a szívem,
bármit is jelez!

Anya, kell, hogy sírj,
fájdalmaimra törődésed
az egyetlen gyógyír!

Anya, kell, hogy mesélj,
mert tudnom kell,
csoda világban élek én!

Anya, kell, hogy taníts,
hisz múltad ismerete,
az én jövőmre okít!

Anya, kell, hogy segíts,
helytállni magyarként,
legjobb tudásom szerint!

Anya, kell, hogy álmodj,
legyen nekem is célom,
mit valóra váltok!

Anya, kell, hogy engedj,
hibázni, elesni, felállni,
saját erőmből megállni!

Anya, kell, hogy dicsérj,
ha büszke vagy rám,
az mindennél többet ér!

Anya, kell, hogy nevess,
a ráncaid az idő
örömmel töltse meg!

Anya, kell, hogy hazudj,
hazudj nekem,
mondd, hogy örökké velem leszel!

SCHMIDT ANNA (Jászberény, 13 éves)

Már bánom

2012. július 02.

 - Utállak! - üvöltöttem anyám könnyes szemeibe, majd berohantam a szobámba és becsaptam az ajtót. Elegem van anyából! Már megint, ugyanaz! 18 éves vagyok, nem vagyok már gyerek! De még is úgy kezel! Miért? Felnőtt nő vagyok! Hagyjanak már engem békén! Senki nem ért meg. Még egy buliba se mehetek el! Ha meg mégis, akkor meg, persze, rögtön leszid. De attól, mert apu meghalt, még nem kéne velem így bánnia!
   Aznap este sok mindenen gondolkoztam. Aztán döntöttem. Elővettem a legnagyobb bőröndömet, és a kedvenc táskámat. A legjobb ruháim szerencsére a szobámba voltak, úgyhogy azokat mind belehajítottam a bőröndömbe, a táskámba beletettem a legfontosabb dolgaimat, majd miután belopakodtam a konyhába konzervnyitóért, a perselyemből kihalásztam az összegyűjtött pénzemet (szerencsére jó sok volt benne) és egy kis részét eltettem a pénztárcámba, a többit pedig egy nagy borítékba, azt pedig biztonságosan lezártam. Mindezek után pedig elővettem egy papírt és egy tollat, és gondolkodás nélkül ráírtam a szöveget: "NE KERESS". A cetlit letettem az ágyamra, majd leültem mellé, és pihentem egy kicsit. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, majd írtam egy órát. Nagyon szeretek történeteket írni, azonban ez a mostani teljesen más. Már egy hónapja ezt írom, és még mindig úgy gondolom, hogy a felénél se járhatok. Teljesen magával ragadt.
   Megvártam, míg besötétedett, és a szomszédoknál is lekapcsolódtak a lámpák. Felhajtottam a laptopom, és megnéztem a busz- és vonat menetrendeket. Még az interneten foglaltam, hogy ne kelljen sokat várnom. Ezután vettem egy mély levegőt, és összeszedtem a cuccaimat.
   A levegő igen csípős volt kint, ahhoz képest, hogy nyár volt. De mentem tovább. Nem mertem visszanézni.

2015. február 02.

   Két és fél éve, hogy elköltöztem otthonról. Új életet kezdtem.
   Az ország déli részén laktunk, így a fővárosba költöztem, egy régi barátnőmhöz, Katrinhoz. Amikor meglátott sírva, a cuccaimat fogva, szerencsére eszébe se jutott otthagyni.
   Először nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, de egy kis idő után Katrinnak feltűnt, hogy órákig csendben ülök a kanapén és a kedvenc tollammal egy üres könyvbe írogatok. Miután megmutattam neki, rávágta, hogy holnap felkeresünk egy kiadót. Ettől úgy megörültem, hogy még aznap írtam harminc oldalt.
   Másnap ott azt mondták, hogy fejezzem be, és majd meglátjuk.
   Néhány hónap múlva kész is lettem, úgyhogy visszamentünk a kiadóhoz. Már az első hónapban elkelt tízezer példány!
   Azóta a harmadik rész is megjelent belőle. Nagyon boldog vagyok, mert soha nem gondoltam volna, hogy egyáltalán fog megjelenni könyvem. És már három is elkelt! Két hónapja pedig dedikáláson is voltam. Az az érzés, amikor Katrin elvitt engem, a kocsiban pont mondtam neki, hogy de jól esne, ha legalább egy húszan ott lennének. És amikor megláttam, hogy mekkora sor kígyózott! Elöntött a boldogság.

   Valamelyik nap Katrin épp a konyhában tevékenykedett (imád sütni-főzni), amíg én a híreket hallgattam, amikor megállt bennem az ütő. Arról a településről volt szó ahonnan elköltöztem.
   „…Frontális ütközés történt a 16-os kilométerkőnél. A rendőrség a szemtanúk kihallgatása után tudott csak pontos információt adni a balesetről, miszerint az egyik autó a kanyarban megcsúszott a jeges úton és nekiütközött a vele szembejövővel. A két autó közül az egyikben egy férfi ült, ő kisebb zúzódásokkal megúszta. A másik gépjárműben ülő két nő közül az egyik azonnal meghalt, a másik pedig, bár életveszélyes sérülésekkel, de túlélte a balesetet; őt azonnal a fővárosi kórházba szállították, hogy megfelelően el tudják látni. Sokak szerint ez így is egy szerencsés kimenetelű balesetnek számít.”
   Nem kellett többet hallanom.
   Ezután már csak annyira emlékszem, hogy Katrin odajött hozzám, és szorosan átölelt.
   Sokáig csak így ültünk, egymást ölelve, könnyezve a kanapén. Majd hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, és magával ragadott. A könnyeimtől nem láttam szinte semmit, úgy követtem Katrint. Beültünk a kocsiba, majd némán elhajtottunk.
   A városban dudálásokat hallottam, egy idő után pedig egyre többet Katrin szitkozódásait. Egy óra múlva viszont kiértünk a dugóból, majd tíz perc múlva leparkoltunk.
 - Katrin, hol vagyunk? – kérdeztem.
 - Gyere! – rángatott ki a kocsiból.
   Mikor felnéztem és megláttam nem nagyon tudtam eldönteni, hogy most örüljek-e annak, hogy Katrin idehozott, vagy inkább fussak el. Végül barátnőmre hallgattam, és követtem őt.
   A kórház belseje nagyon szép volt, és tiszta. A nagy terem tele volt székekkel, fotelekkel, egy nagy kanapéval és egy kávéautomatával. Akár csak egy szálloda.
 - Aliz, - szólt rám Katrin – ülj le egy kicsit, én addig elintézek valamit.
   Beleültem az egyik fotelbe, és csak néztem magam elé. 5 perc elteltével odajött hozzám a barátnőm.
 - Kérlek, gyere velem! – Én csak némán bólintottam és követtem.
   Keresztül mentünk egy hosszú, keskeny folyosón, a végén pedig egy liftbe szálltunk be.
 - Köszönöm – mondtam halkan. Katrin nem válaszolt, csupán rám mosolygott és szorosan megölelt.
  Mikor felértünk, rögtön balra kanyarodtunk, majd további néhány forduló után egy nagy ajtó előtt álltunk meg, ami fölött a következő felirat állt: „INTENZÍVOSZTÁLY” Nagyot dobbant a szívem.
 - Szeretnéd, hogy veled menjek? – nézett rám Katrin könnytől csillogó szemekkel.
 - Nem. Már így is eleget tettél értem. Ezt egyedül szeretném… - tökéltem el magam. – Mindent köszönök – váltam el tőle. Majd vettem egy mély levegőt és beléptem az ajtón.
   Az út néhány tíz méteres lehetett, de én akkora már elvesztettem az időérzékemet. Csak mentem előre.
   És eljött az a pillanat is, amikor megálltam a 13-as számú ajtót. Hirtelen meginogtam. Érzések kavarogtam bennem. Nehéz, bonyolult érzések. De nem szerettem volna sokáig húzni az időt. Nem akartam tovább halogatni. Beléptem.
   És akkor… és akkor megláttam. Megláttam azt az arcot, ami örökre beleivódott az emlékezetembe. Azt az arcot, aminél szebbet és megnyugtatóbbat nem tudtam volna elképzelni hirtelen. Azt az arcot, amelyet két és fél éve láttam. Az arcot, amelybe két és fél éve azokat a szavakat ordítottam, amit örökre ki akarok törölni az emlékezetemből.
 - Aliz? – kérdezte erőtlen hangjával.
 - Anya! – rohantam hozzá zokogva. Próbáltam úgy ölelni, hogy nehogy fájdalmat okozzak Neki, de nehezen ment. Két és fél év elmaradt szeretetet és ölelést próbáltam belesűríteni ebbe az egyetlen ölelésbe.
   Percekig csak ott térdeltem Őt ölelve. Egy kis idő után viszont eltolt engem magától és megcirógatta az arcomat.
 - Istenem, hogy megnőttél – suttogta halkan.
 - Anyu, úgy sajnálom! Nem tudom, mit mondjak. Egyszerűen örülök, hogy újra látlak. Mert két és fél éve… Úristen, kimondani is rossz! – néztem a szemébe. – Tudom, hogy Te nekem nem akartál rosszat. Tudom, hogy csak megóvni akartál a világtól. És én még a szeretetedet se tudtam értékelni. Te csak egy jó anya akartál lenni. Azért akartál úgy nevelni, hogy ne így végződjön köztük a kapcsolatunk. Én pedig mit csináltam…? – csorgott le a szememről egy kövér könnycsepp. – Elszöktem. Így háláltam meg a szeretetedet. A gondoskodásodat. Azt, hogy rám fordítottál tizennyolc évet. Csak azért, hogy egy jó ember legyek. És nézd meg mi lett belőlem! Ne haragudj! Szeretlek!– zokogtam, majd Anyuhoz bújtam, akárcsak egy kisgyermek. De ebben a pillanatban úgy is éreztem magam. Gyerekesnek gondoltam magam, amiért ilyen felelőtlenül és meggondolatlanul cselekedtem, azonban előtörtek bennem ugyanazok az érzések, amiket sok-sok évvel ezelőtt éreztem. Még gyermekként.
 - Én pedig sajnálom, hogy túlóvtalak. Felnőtt nő lettél, és én ezt nem fogadtam el. Ne haragudj rám. Mindezt csak azért csináltam, azért nem akartalak felnőttként kezelni, mert tudtam, hogy alapvetően felnőtt vagy, de nem akartalak elengedni – És akkor összeállt a kép. Istenem! Mennyit veszekedtünk ilyeneken!
 - Amikor meghallottam a híradóban a hírt… Először nem akartam elhinni. Nem akartam Tőled így elválni. Veszekedve. Sőt. Egyáltalán nem akartam elválni Tőled! – mondtam, mire rám mosolygott.
 - Anyu… Visszaköltözhetek? – kérdeztem félénken.
 - Istenem, drágám, hát persze! – adott egy puszit. Nagy kő esett le a szívemről.
 - De egy kicsit térjünk át más témára… Rád! Hogy történt? Mi történt? És… ki volt a másik nő?
 - Szilvi volt, egy nagyon jó barátnőm.
 - Sajnálom.
 - Köszönöm, szívem – sóhajtott Anyu. – Úgy történt, hogy ki akartunk menni az új bevásárlóközpontba. Szilvi vezetett, de mára már tudom, hogy ez hiba volt. Az azelőtti nap esett át egy igen komoly szemműtéten, és így még nem lett volna szabad vezetnie. Az orvos azt mondta, hogy nem tudja még olyan gyorsan felfogni a dolgokat, ahogy kéne. Beszélgettünk és így még nem is az útra figyelt. Aztán hirtelen elkezdett forogni az egész kocsi velünk együtt; ezek után már csak a szembejövő autó fényszórójára emlékszem.
 - Istenem… - fagytam le. – És azóta te hogy vagy? Jobban vagy már?
 - Reggel csináltak velem egy tesztet…
 - Ami szerint az állapota már sokat javult – lépett be mosolyogva egy fiatal fehérköpenyes férfi. – Már nincsen életveszélyben.
 - Ez remek hír! Jaj, de örülök! De… milyen volt az eredeti állapota? – kérdeztem, mire az orvos felsóhajtott.
 - A bordájának egy csontja eltört, kettő megrepedt; a jobb karja szintén eltört. A karját sajnos csak holnap tudjuk műteni, a bordáját viszont már ma délután.
 - Hát, nem tudom, de én annak örülök, hogy nem történt nagyobb baj – néztem Anyura mosolyogva.
   Műtétek egész jól sikerültek, és Anyut már csak két hétig tartották bent a kórházban, egy hétig még a szükséges tesztek és vizsgálatok elvégzése miatt, egy hétig még pedig megfigyelés szempontjából. De ezek után már hazaengedték, és azt mondták, hogy nagyon gyorsan javul. Hamarabb meggyógyul majd, mint mi hinnénk.

   Még mindig úgy gondolom, hogy annál nagyobb hibát nem követtem még el, amit tizennyolc éves koromban tettem. Az anyák csupán óvni akarnak minket, mert ők már megtapasztalták a világ rossz oldalát. Én nem akartam úgy elválni Anyutól, hogy ahogy utoljára látom, az az a pillanat, amikor sírni látom. Mert szeretem; és ezt nem győzöm elégszer mondani neki. Azt a két és fél évet már soha többé nem fogom tudni pótolni. Semmivel. Az a két és fél év, ha csak elhallgatva is, de örökre ott fog élni mindannyiunk szívében, gondolataiban.

Tündéranyuka

Mesélek Nektek egy kis történetet,

A vége a fontos, jól hallgassátok meg!

Cselekedjetek Ti is így, figyeljetek jól,

Becsüljetek meg minden pillanatot!

"Keskeny kis híd alatt folydogál a patak,

Kis pataki kövek tündér lábak alatt.

Kezében fonott kosár, benne eledel;

Viszi haza tündérgyermekeinek.

Sok kis tündér ajándékkal várja odahaza;

Meleg szeretet, sütemény, alma.

Mindegyiket köszönti kedves szóval, csókkal,

S megajándékozza őket egy-egy pillangóval.

 - Édesanya, édesanya, úgy szeretünk Téged.

Nem győzzük Neked mondani elégszer! - "

Igazuk is van, a legszebb szavak a világon:

"Szeretlek, Édesanyám!". Kimondását meg nem bánod!

Néha elgondolkozom azon, (főleg, ha összeveszek Anyukámmal) hogy tulajdonképp… Mit köszönhetünk Nekik? Az Anyukáknak? Ha épp nem enged el valahova: rosszakaratot vagy aggódást? Ha épp leszid egy rossz döntés miatt: nem tud minket eléggé megbecsülni, vagy csupán azt szeretné, hogy jó emberek legyünk és sokra vigyük az életben? Mielőtt elítélnéd egy tette miatt, előbb gondold át az Ő szemszögéből! Biztos volt rá egy oka, lehet, hogy csupán az aggódás; de az azt jelenti: vigyáz ránk, és szeret minket. Gondolkozz. Mit tett Ő a mi érdekünkben? Mit tett Ő az eddigi életed során? Kire fordította az elmúlt évtizedeit? Ki készített fel téged az életre? Kitől tanultad az összes jót? Kitől kaptad a megannyi szeretet, amiért Ő nem várt viszonzást? Ő volt az egyetlen, aki mindig feltétel nélkül szeretett téged. Ezért használd ki az összes lehetséges pillanatot arra, hogy Vele lehess. Hogy örömet okozhass Neki. Mielőtt még túl késő lenne. Becsüld meg, hogy ilyen Édesanyád van. Hogy van Édesanyád

Szalászky Attila (Debrecen)

Iránytű

Életem szikráját tőled kaptam,

Jól csak a te főztödtől laktam

Tengernyi anyai megbocsájtás

Annál is több nevelő felkiáltás.

Határtalan jóakarat, támogatás

Meghozta mára a kellő hatást

Mind csak én javam szolgálta,

Volt, hogy támadó szavam álltad.

Ha megbocsájthatatlant is tettem,

Mint drága kinccsel bántál velem.

Ki mindig utat mutattál, te voltál:

Iránytűm, hiányom, jó anyám.

Hétvége

Olyan korán van még, legalább szombaton aludjunk kicsit tovább. Sokszor felébredtél éjjel, én sem tudtam aludni.

Már látom, hiába kérlek, nem tudsz az ágyban maradni.  Akkor menjünk fogat mosni, zuhanyozni! Ne félj, vigyázok rád, nem fogsz elcsúszni. Segítek felvenni a pulóvert. Tudom, hogy fáj a karod, elestél, és megütötted. Szerencse, hogy nem törött el! Ne feledd a fésülködést! Bocsánat! Nem felejtetted el, csak a vállad… Most is fáj? Megfésüllek. Papucs? Gyere, hadd húzzam a lábadra. Kész! Menjünk reggelizni. Tudom, a fogaid… Remélem elég puha, meg tudod rágni…

Most leszedem az asztalt, beágyazok, és felporszívózom a szobát. Addig, ülj ide kérlek, és nézd a televíziót!Hamar elkészülök, aztán megyünk vásárolni. Miért toporogsz? Pisilni kell? Máris jövök, segítek. Elkéstem? Semmi baj!- máskor szólj kicsit hamarabb! Hozom a tiszta ruhát.

 Vegyünk kabátot, meleg cipőt, mert hűvös van odakinn! A cipő? Befűzöm. Indulhatunk? Fogd a kezem, nehogy újra elessél! Ne féltselek? Már hogyne féltenélek, hiszen tudod, mennyire szeretlek, és nem akarom, hogy bajod essen.

Miért nem köszöntél a szomszéd néninek? Nem ismerted meg? Régen nem kellett erre figyelmeztetni. Ne álldogáljunk meg minden saroknál, mert nem lesz készen az ebéd.

Most mit csinálok? Főzök.  Segíteni akarsz? Nem bánom, adok kötényt. Mostál kezet? Adjak neked is tésztát?  Fáj a kezed? Ne aggódj, befejezem helyetted… Jaj vigyázz, forró! Majd én tálalom.

Kérlek, ülj itt, amíg berakom a ruhákat a mosógépbe, aztán elmosom az edényeket. Segítenél mosogatni?  Nem bánom. Elejtetted?  Nem baj, velem is előfordult, mindjárt összetakarítom. Most meg miért sírsz?  Mondtam, hogy nem baj,hadd öleljelek meg! Tudod, nagyon szeretlek!

Menj, feküdj le egy órácskára!

Ébresztő!-éjjel megint nem fogsz tudni aludni.

 Szeretnél sétálni a kertben? Üljünk a padra?  Hozok egy meleg takarót. Emlékszel, nyáron mennyi málnát szedtünk? Szegény cseresznyefa is hullajtja a leveleit. Kár, hogy elmúlik minden… Ne búsuljak? Nem búsulok, csak eszembe jutott, holnap vasárnap, aztán újra kezdődik minden.  Egész héten rohanok, és alig várom a hétvégét, hogy újra együtt lehessünk. Menjünk be?

 Éhes vagy, mit szeretnél vacsorára? Készítem. Alig ettél…

 Szeretnél játszani? Nem bánom. Kártya, társasjáték, mire gondoltál? Jól belefeledkeztünk a játékba, a vasalás elmaradt, majd holnap meg csinálom.

Fáradt vagy? Én is!  Készülődjünk alváshoz….

Beszélgessünk! - úgy mint régen- .Mindjárt elalszom itt melletted. Hadd öleljelek meg Anya. Olyan jó, hogy vagy még nekem,mert tudod: Anya mindig kell!

SZERENCSÉS TÜNDE

Vigyázz az édesanyádra!

Vigyázz az édesanyádra!

Szeresd, keresd! Ha valaki, érted ő sokat tehet.

Félt, ezért ne bántsd!

Téged Ő mindig hazavár.

Kérdez vagy felelj, ne mérgesen, türelmesen!

Hidd el, jót akar, nem cimborál ellened a gonosszal.

Tanácsot ad, hát hallgasd! Veled van ő, nem ellened!

Észérvei, ne hidd, hogy ellenségesek.

Hagyd, hadd öleljen, ne szégyelld, hadd szeressen!

Gyönge kezét kezedbe vedd, addig míg ezt megteheted.

Nézz szemébe, sose feledd:

Milyen jó, hogy van ő neked!

Köszönd meg néki életedet,

Hisz érted ő oly sokat tett.

Nevelt, ápolt, dédelgetett,

Életének te adtál értelmet.

Vigyázz az édesanyádra!

Míg él, addig szeresd, öleld, hallgasd türelmesen!

Eljön a nap nem is soká, haza Ő már nem vár,

 És Te, a temetőkapuban állsz.

 Kezedben virágcsokor,

Örömét már csak fényképekről láthatod.

Könnyeid, mint a zápor, úgy potyognak

Sírja fölött az édesanyádnak.

A föld rideg, hideg, néma marad,

Nem felel az ismerős hang.

 A kérdés bent ragad, és te szótlan maradsz,

 Puszta kézzel kaparnád ki onnan!

 Még egy szó, ó, csak még egy hang!

Kedves arcát csak egyszer láthassad,

Gyönge kezét kezedbe foghassad,

Homlokát csókolhassad!

Ezért vigyázz, jusson időd mindig reá,

Keresd, kutasd, vezessen hozzá utad.

Légy jó gyermek, mert Ő jó anya!

Nem főben járó bűn, ha gyermekét szeretve, látni akarja.

Hát vigyázz rá egy életen át,

Mert nem örök életűek az édesanyák!

Anyai szív

Anyai szív, mely másképpen dobban.

Mert az anyai szív gyermekéért dobban.

Aggódás, álmatlan éjszakák,

Mind egy-egy dobbanás.

Ki megérti ezt, az csak egy anyatárs.

Amint a gyermeke világra jön,

Édesanyja számára oly nagy öröm.

Óvja, védi, szél se érje, néki ő a szemefénye.

Érte él és dolgozik, hegyeket mozgat el,

Azért küzd, hogy gyermekének jó legyen.

Az élet számára örök aggódás,

Számára nem létezik más.

Csak az a féltő dobbanás.

Az anyák szíve egyszerre dobban,

 Ha gyermekük bajban van.

Tigrisként védik őket,

Értük harcba is mennének!

A nagyvilág bármely féltekén,

 Az anya ott van és segít.

Ha bánat ér, rá számíthat,

 Lehet nappal, vagy éppen éj.

Az anya, míg él,

Csak gyermekéért él.

Élete értelme mi is lenne?

Ha gyermeket nem nevelhetne!

Ez oly nemes küldetés,

A Földnek összes szegletén.

Az anyák szíve gyermeküknek él,

Legyen az fekete vagy fehér.

CSICSEK ANNA (Nagykanizsa)

A meglepetés éjszakája

Kislány koromban az anyák napi köszöntés szinte mindig ugyanolyan előkészületekkel járt. Falusi, szerény körülmények között élő gyerekek lévén eszünkbe sem juthatott virágot venni. Nemcsak azért, mert nálunk nem is létezett virágbolt, hanem mert a legközelebbi is a 14 km-re lévő városunkban, Nagykanizsán volt. Oda meg akármikor nem jutottunk el.

Pontosan ismertük viszont természetes közegünk, az erdő-mező virágozó helyeit. Visszatérő vendégekként tudtuk, merre érdemes barkát, hóvirágot keresni, ibolyát szedni, gyöngyvirágot csokrozni.

Az időjárás néha kitolt velünk, s bizony rosszul időzítette a virágok nyílását nemcsak anyák napjához, de a többi ünnepnaphoz viszonyítva is. Ilyenkor önkényesen áttettük azokat.

Képesek voltunk egész napokat erdőn-mezőn tölteni, hogy eltúlzott méretű csokrainkkal szerezzünk örömet anyukáinknak. Akik persze nemcsak a virágoknak örültek, hanem annak is, hogy mi, gyerekek végre hazakerültünk, minden baj nélkül. Az apróbb sérülések nem számítottak annak, senki sem foglalkozott velük, pedig árokugrás, bokorhajtogatás közben beszereztük első félévi sérüléseinket, horzsolásainkat a nyári vakációban esedékes jelentősebbek előtt. Ezek nélkül sosem úszhattuk meg jó szándékú beszerző utjainkat.

Manapság, amikor szinte unalomig puffogtatjuk a megváltozott szokásainkról szóló frázisokat - amelyek átszövik életünk minden részét -, nem hagyhatjuk ki az anyák napi köszöntéseket sem. Azok is megváltoztak. Rendelésre készülnek a nagyobbnál-nagyobb, érdekesebbnél-érdekesebb, drágábbnál-drágább, különleges, egzotikus virágokból összeállított csokrok, kompozíciók.

Aki teheti, személyesen keresi fel édesanyját, viszi a virágot, netán édességet, esetleg valami nagyobb ajándékot. Sokan vannak, akik ezt – mondjuk a nagy távolság miatt – másképp oldják meg. Erre igenis alkalmas a telefon, az e-mail, vagy valamelyik közösségi oldal. Ez ellen kár hadakozni. Senki sem lehet olyan kretén, hogy ne használná ki az informatika létező formáit a köszöntésre.

Ezt azok a disszidensek képesek átérezni leginkább, akik még a szocialista rendszerben hagyták el Magyarországot. A levél volt szinte az egyetlen lehetőség az otthoniakkal való kapcsolattartásra. A vezetékes telefonnal rendelkező városiaknak némiképp egyszerűbb lehetett a helyzetük.

Faluhelyen maradt a kurblis, ma már csak múzeumokban található készülék.  Az értekezés lehetséges volt ezen is, de nagyon meg kellett szervezni az időpontot a beszélgetésre. Emlékszem olyan esetre, hogy a szomszéd falubeli fiú több év után tudott először beszélni Kanadából az édesanyjával egy ilyen készüléken. Az első tizenöt percük sírással telt el.

- Kisfiam!.. -

-… Édesanyám! –

- Istenem, istenem!... – ezeket még csak-csak ki tudták mondani időnként, de kellett az a jó negyedóra, míg lenyugodtak, és képesek voltak mondatokat váltani egymással.

Nos, az én három évvel ez előtti találkozásom az édesanyámmal nagyon elütött minden addigitól. Váratlanul jött. Igaz, nem éppen anyák napján, hanem pár nappal korábban, egy éjszaka történt. A meglepetésszerű találkozóra hogyan is tudtam volna felkészülni!? Ráadásul - minden előzetes értesítés nélkül - ő látogatott meg engem! Az udvarunkon pillantottam meg. Az ősz hajú 85 éves pici, összezsugorodott öregasszony csak állt egyhelyben. Ahogy csak bírtam átöleltem, magamhoz szorítva zokogtam:

• Édesanyám, drága édesanyám!... -

Ő pedig nem szólt semmit, olyan egykedvűen állt előttem. Beszéltem volna vele, ölelgettem, puszilgattam volna, de eltűnt.

A sírást még ébren sem tudtam abbahagyni...

Harminc éve ment el, mondhatni egyik pillanatról a másikra. És most itt állt előttem olyan 85 évesre megöregedve. Felfoghatatlan! Mi történt? Ki „intézkedett”, hogy láthassam? Ilyenre még gondolni sem tudtam soha. Hogy lássam megöregedve?! Halálakor még nem volt ősz a haja, arányos testalkatú 56 évesen 56 kg-os kedves, szeretetteljes ember volt.

Amikor meghalt, nekem úgy tűnt, mintha mindenkimet elvesztettem volna. Vártam az álmokat, hogy találkozhassak vele, mert ott mindig élve láttam.

Kb. 3 hónap telt el a halála után, amikor tudatosult bennem, hogy soha többé nem fogom látni! Úgy mart a szívembe, lelkembe ez a fájdalmas gondolat, hogy majd szétfeszített! Az a sokk, ami a hirtelen halálakor fellépett nálam tehát ennyi ideig tarthatott. Utána meg maradt a mérhetetlen fájdalom. A mindennapos. Fogalmam sem volt arról, hogy egy embernek mennyi könnye van. Akkor sírtam leginkább, amikor senki sem látott. Egy kellemes dolog volt az egészben: este, lefekvéskor, amikor már jobban húz az ágy, mint a TV-műsor, még oda is figyelnél a tévére, de aludni jobban vágysz… volt olyan pár percem, amikor nem tudtam eldönteni, hogy él-e az édesanyám, vagy sem. Ez volt az ébrenlét és az álom határa, amit akarattal nem lehet előidézni. Ezek a félálomban töltött kellemes pillanatok segítettek túlélni ezt az időszakot. Reggel aztán jött a kijózanító valóság és küzdelem, de volt ez az esti időszak, ami semmihez sem fogható.

Akkoriban persze nem analizáltam helyzetemet, megpróbáltam élni az életemet. Vártam azt a pillanatot, amikor már elfogadom Anyukám halálát. Ez is eljött. Úgy jó tíz év múlva…

De meg kellett értenem: élők az élőkkel, holtak a holtakkal… A lelkemben váratlanul és bárhol felbukkanó hasadékok keletkeztek, és át kellett ugranom őket… Mikor milyen segítség volt, olyat vettem igénybe. Mondjuk, olvastam valahol egy ilyen gondolatot: Ne kösd lelkedet holtakhoz, mert előbb-utóbb Te is közéjük kerülsz. Na, erre már el is mertem mosolyodni. Megtehetem? Hát, persze, Anyu sem örülne, ha mindig szomorúnak látna. Lát engem? S ha igen, hogyan?

Hogy mi történt azon az anyák napjához közeli éjszakán, nem tudom. De arra a katarzisra, amit transzcendens találkozónkkal szerzett az édesanyám, örökké emlékezni fogok.

Fehér tulipánok

A törékeny, kedves, halk szavú doktornő újonnan érkezett a városba. Előző praxisát a szerelem miatt adta fel, és költözött új férjéhez. Az esküvői csokrot - az akkor éppen nehezen beszerezhető fehér tulipánokat - még az utcán is megbámulták. Kis város ez is, az is, gyorsan körbefutott és le is csengett a szokásos pletykaszintű „elemezgetés” miértekről és hogyanokról. Miért lett vége előző  házasságának, és hogyan „keveredett” össze az újjal…

 A család lelkesen és örömmel fogadta a fiatalasszonyt, akiről csak lassacskán derült ki, hogy olyan szenvedélye van, amiről senki sem tudhat. Volt miről hallgatni, és ment is egy ideig a titkolódzás. Időközben megszülte kislányát, akinek minden családtag örült. Ő lett az első unoka a szűkebb és tágabb famíliában, így különös figyelmet és szeretetet kapott mindenkitől. A családtagok felsóhajtottak, mert úgy érezték, hogy a probléma megoldódott: az anyuka felhagy szenvedélyével.

Hamarosan kiderült, hogy csak felfüggesztette. Akkor kezdtek újra reménykedni, amikor közölte, hogy visszamegy dolgozni. Meg voltak győződve arról, hogy a munkahelyelvesztés veszélye és a szégyenérzet visszatartja a botrányos viselkedéstől. A gyerek bölcsődébe került. Férje és a nagyszülők mindenben támogatták az anyukát: ha beteg lett a gyerek, nem kellett táppénzre mennie, mindig akadt a családban olyan, akivel gyógyulhatott a kislány.

Ő meg csak ivott, ivott…

Sokat és mindenfélét. Férje először nem is akarta tudomásul venni, hogy ilyen felesége van. Szégyellte és magyarázkodott. A családban és a munkahelyen, szomszédoknak, barátoknak, ismerősöknek.

Persze, eljött az az idő, amikor már a betegek elégelték meg a helyzetet, és intézkedtek a doktornő alkalmatlansága ügyében.

A család nem tagadta meg, annak tekintette, ami lett: betegnek. A stációk megvoltak: kezdetben beszélgetések, majd fenyegetések, később elvonókúra, és még ki tudja mivel próbálkoztak. Hatásosnak semmi sem bizonyult.

Végül utcára került a doktornő. Lánya közben középiskolás lett. Iskolába jövet-menet szokta látni az anyját új társaságában, akik jelentősen különböztek az ő intelligens családtagjaitól: Apától, Nagymamitól, Nagypapitól…

Ha tehette, el is kerülte ezeket a kétes alakokat, akik csak úgy bűzlöttek a piától, meg a koszos ruháiktól. Hiába próbálkozott, szégyellte az anyját. Meg… szerette is. De felvállalni nem bírta.

Az anyja időnként oda-odacsapódott hozzá az utcán:

• Veszek neked csokit! – próbálkozott valami kisgyerekeknek valóval.
• Nem kell! – utasította el határozottan nemcsak a csokit; és mereven előre nézve lépkedett az anyja tempójában, de még csak felé sem fordította szép fejét a lány.
• Na, most miért? Naaa, tényleg veszek neked csokit! – erőlködött az anyja és egyrészt az egyensúlytartással próbálkozott, másrészt fölfele tekintgetett, hogy legalább egy pillantását elkapja gyerekének.

Így bandukoltak az utcán többször is, amíg valamelyikük elunta a helyzetet, és otthagyta a másikat.

Az anya tudta, hogy nem kerülheti el sorsát. Ő ne tudta volna, hogy miként viselkedik a mája annyi alkohol hatására? De az ég nem lassú halált szánt neki. Egyik hajléktalan társa vetett véget életének egyetlen késszúrással. Hiszen nagy volt a tét: kié legyen a nő birtokában lévő pia, amire mindkettőjük szervezetének nagy szüksége volt. Lehetséges, hogy fel sem fogta mi történik vele.

Talán akkor voltál a legboldogabb, amikor a csokrodat szorongattad a kezedben az esküvődön. – sóhajtotta a lány, és eligazgatta a vázában a fehér tulipánokat május első vasárnapján.

Az ő egyetlen édesanyjának sírján.

IZSÁK ILDIKÓ (Komárom, Szlovákia)

Kutya

Az autóbusz valamennyi utasa a kislányt figyelte. Az indulás előtt állt fel az ülésre, két tenyerét az ablaküvegre tapasztva egyensúlyozott. Édesanyja hasztalan kérlelte, ígért neki cukrot, narancsot, de nem sikerült rávennie, hogy leüljön. Karja korlátként feszült a kis test köré, türelmes szavai végtelen áradatával élesztgette az aprócska lény értelmét.

            A kislány mereven állt, arcát az üveghez nyomta. A jármű nyílegyenes úton suhant, így a test mozdulatlansága egyre feltűnőbbé vált. Az anya fáradhatatlanul beszélt, minden elsuhanó dolgot megnevezett, néha megismételte a szavakat. De úgy tűnt, a türelem és a szeretet sugárnyalábja sem nyit rést a gyermek értelme felé.

Ahogy a faluba érve lassított az autóbusz, az anya fáradt karját leengedve őrizetlenül hagyta a

gyermeket. A kislány megbillentette fejét, tekintetével megkereste anyját, s torkából értelmetlen szavak sokasága tört föl. Az asszony elsápadt, zavartan intette csendre, és a szégyentől pirulva hajtotta le a fejét.

A következő pillanatban ösztönösen kapott a kislány dereka után, s a busz hirtelen fékezése előtt elérte.

• Nyomorult féreg – fortyogott félhangosan a sofőr, de magában büszkén állapította meg, 

hogy  kitűnő reflexei mégiscsak megmentették a kutyát.

            A kislány már ült. Ajkát csücsörítve, igazgatva, vontatottan, de tisztán ejtette ki a szót: ku-tya.

Az anya kipirult az örömtől, s a hirtelen feltörő sírástól fojtott hangon suttogta: kicsikém!

-------------------------------------------

...ha addig élek is!

Egymás mellett öregedtek meg. Élték a maguk csendes, megszokott kerékvágásban gördülő életét a tanyán.

• Anyjuk, de jó, hogy krumplifőzeléket főztél. Múlt héten is főztél, tudom. De tudod, mennyire szeretem... nem tehetek róla. Szeretem, no!
• Tudom, persze hogy tudom. Ezt szereted a legjobban. Meg a lekváros buktát. Hogy mennyi lekváros buktát győz a gyomrod felemészteni...
• Anyjuk, de én téged is szeretlek ám...
• Hagyd el, vén kappan vagy te már! Mi lelt, hogy ilyeneket beszélsz?
• Nem vagyok én vén kappan, hallod-e! Hogy szeretlek, azt meg úgy mondhatom, mert az úgy is van. Aztán meg... ki gyártja nekem a jó lekváros buktákat, mi? Hanem... hallod, már régen akartam neked mondani, hogy... hogy én téged megfaraglak almafábul. Mert... én már régen meg akarlak téged faragni almafábul...
• Jézus szíve, segíts! Megfaragni? Te tényleg meghibbantál vénségedre! Hát ha már annyira faragni akarsz, faragjál fűzfasípot!
• Aztán minek, kinek faragjak sípot? Te, én olyan szépen kifaragom a derekad, a farod... hogy no! Azt lehet csak szépen kidomborítani, kiidomítgatni a jó almafábul... én olyan szépen kifaraglak... itt a fejembe vagy már...
• Hát most már maradjál ám, vén szamár! Most, vén szamár létedre fogsz faricsgálni, mint a suttyó legények? Nincs jobb dolgod? A kert is gazos... csupa gaz...
• Lesz az még gazosabb is, hát aztán! Kínlódtam én már eleget, meg a derekam is fáj! Te, én olyan szépen megfaraglak...
• Hagyjál már föl a faragással... aztán csak forgács lesz utánad... bolond vénember...
• Te meg bolond vénasszony!
• Bolond ám a hétkórság! Most már kitakarodj innen a forgácsoddal!
• Jól van, no! Már ki is takarodtam..., de én akkor is megfaraglak, ha addig élek is!

nincs is...

nëm tom mamusom mír nëm szeret engëm a Gizust símogassa mëg becézgeti mindíg nekëm mëg csak aszt mongya hogy vakarík hát az igaz hogy én vagyok a legkissebb ötünk közű de azír én nagyonn szeretëm mamusom is mëg papusom is

ëggy vasárnop hajnāba āra íbrettem hogy mamusom a tyúkudvarba rijogassa a csirkékët osztánn mire főhúsztam a gatyámot nos futottam ki mā nígy ott fekütt a kík lavórba leforrázvo én nagyonn szeretëk koppasztanyi pedig marha büdös a leforrázott csirke plánë āgusztusba mikor mā koránn rëggē meleg van

mamusom nagyonn örűt hogy kimëntem monta hogy vendígëk gyünnek Ella nénémék azoknak lëssz ebíd jobb lëtt vóna ha Katus nénémék gyünnek mer azoknak van ëggy fijuk a Bélus mos mëgy iskolábo mind én Ella nénéméknek mëg nincsen gyerëkük de azír örűtem montam mamusomnak hogy én maj segíttëk főznyi mer én úgyis szakács lëszëk

papusom monta hogy mámo marha meleg lëssz kinn ëszünk a nagy mëggyfa alatt oda is űt mā dilelőtt a nagy asztalhó én mëg hortam ki a sörököt neki a kamrábú amikor kajátott de osztánn mamusom mírges lëtt ... többet nëm vihettem

a lëjánytestvírejim takarítottak mëg rendëszkëttek benn a szobákbo mamusom aszt monta hogy mindënnek ragyognyi köll mer az Ellánok ojan a szëme mind a röggöny

én nagyonn szeretëm Ella nénémët ëccër vótam náluk kiskoromba sokat mëntünk vonattā mëg busszā mire odaírtünk jó vót náluk pedig Berti bátyámnok ojan szúrós vót a szëme mindíg aszt monta nekëm hogy kölök Ella néném mëg mírgelődött hogy van annak a gyerëknek rendës neve mit bántom én hugyann híll mindíg adott savanyú cukrot osztánn jáccott velem mëg mëntünk a kerbe szívát szënnyi

Ella néném kérdëzgette nëm akarok i náluk marannyi de én mā alig vártom hogy hazavigyën a vonat mamusomho no osztánn mëggyüttek a vendígëk Berti bátyám a kezembe nyomott ëggy nagy táblo csukoládét még íletëmbe nëm láttom ijen nagyot beűtem a szobábo a nagy asztā alá hogy në lássonak a lëjányok ott ëttem a csukoládét mā ippenn csak ëggy darapka vót mikor papusom kajátott osztánn mëginn horhattam a sörököt a mëggyfa alá ebíd utánn mamusom monta hogy mënnyünk jácconyi mer nekik beszínyivalójuk van Ella nénémékkē a lëjányok nëm akartak velem jácconyi suskusótak osztán lëfutottak a kerbe ezëk ijen majomparádék hát nëm is érdëkőnek inkább a tyúkudvarba tíblábótam igaz nëm soká mer papusom kajátott hogy hun vagyok odahít magukhó gondótam mëginn sörököt kő hordanyi de Berti bátyám ēkeszte mondanyi hogy így mëg úgy én mëg sëmmit nëm értëttem abbú amit beszít de a víginn kisűt hogy engëm Ella nénémék ēvisznek magukhó másro nëm emlíkszëk āra íbrettem hogy a szobábo fekszëk az ágyonn Ella néném símogat mëg mondogattya hogy jól van aranyom semmi baj jól van Ella néném nëm úgy beszíll mind mink engëm mā osztán sëmmi së érdëkőt fölűtünk a vonatra a nagy kockás táskávó Ella nénémékné a holmimot ëggy nagy szekrínybe raktuk nos monták hogy szeptembërtű itten járok iskolábo én mëg csak rítam mëg rítam mer nëm tuttam hogy mos mā mi lëssz énvelem mindíg csak mamusom járt az eszëmbe ëccër aszt gondótam minő gonosz mustoha mer elengedëtt másszor mëg szöktem vóna haza dehát aszt së tom hun vagyok mer a vonattú még gyüttünk busszā is sënkim sincsen mā nekëm  a lëjányok is annyira hijányoznak ha nëm is jácconak velem de legalább itt lënnínek Ella néném monta hogy az iskolábo maj mëgbarátkozok valakivē mëg tanítgat hugyann kő beszínyi de nekëm valahugyann nëm áll rá a nyēvem mikor mondanyi köll , hogy kérem szépen - így hívnak - édesapám így hívják - édesanyám így hívják - én most nevelőszülőknél vagyok - nagybátyámat így hívják - nagynénémet így hívják - négy testvérem van osztánn sorónyi köll a Gizust Mártust Annust mëg az Adélkát annak mëg azír lëtt ijen neve mer mamusom ëccër óvasott valami könvet amibe ëggy lëjánynok Adél vót a neve nagyonn mëgteccëtt neki papusom aszt monta neki mindëggy mi ja neve a negyediknek mer mā úgysë lëssz fija azír csak lëttem én osztánn pont engëm attak oda hát nincs is igasság a fődönn

boldog vagyok, anyám


fényes hajad szoros kis konytba fogva
kezed aprócska fehérszirmú virág
érzem zsendülő rét fűszerillatát
ha könnyű nesszel bennem átsuhansz anyám

ha köztünk falat emel a gyűlölet
s téplek vadul mint ragadozómadár
féreg-mivoltomért tudom hogy megbocsátsz
s hogy néked születtem boldog vagyok, anyám

MÁRTON NORBERT

Anyának   

Életutamon én bármerre is járok,

Mindig nyílnak csodálatos virágok.

Hálásan köszönöm édesanyám néked.

Szereteted, lelkes, önzetlen törődésed.

Nélküled én talán semmit nem érek,

Utadba nyíló rózsákat hintsen az élet.

Anyák napján az égieket arra kérem,

Boldog, hosszú életet adjon az Isten.

Tudd meg anyám így szokott ez lenni,

A gyermeket el kell majdan engedni.

Tudod, mi is felnövünk talán egyszer,

De tele vagyunk sok-sok szeretettel.

A mai napon beállok majd a sorba,

Virágot is kötöttem szép csokorba.

Könnyes szemmel köszönöm Néked,

Szeretettel vigyázod minden léptem.

Mihala László Attila

Siófokról
 
Ötven kilométerre voltam Tőled
Mikor reggel felébredtél
S hiába nyújtózkodtál nagyot
Ott engem nem éreztél.
 
Szántod felé rohant a busz
Mikor csörgött Neked az óra.
Múlik az idő, de jobban szeretlek
Minden nap, minden óra óta.
 
Mikor elmentem, az ajtón át láttam
Felém nyúlik a kezed.
S a jövő képét hozta elém
A boldog képzelet.
 
Alszik Ildikém a drága
S mellette egy csöpp drágaság.
Alszik Ildikém, de ébren benne
Óvó keze, a féltő anyaság.
 
Egy kis kép az egész.
De hiába rohan velem a busz.
E kis kép és a szívem
Mindig ott van, oda visszahúz.
 
 
Siófok 1970. május 5

Levél egy virágcsokorhoz

Kis hóvirág szállj messze el,

Vidd jó Anyámhoz üzenetem.

Mondd el azt, mi lényedben él,

Hogy hiába zord, fagyos a tél,

Hiába hófödte a világ,

A hó alatt élek én, a hóvirág.

S míg a nagy fák csak belsejükben élnek,

Én addig harsogva kiáltom oda a télnek:

Félre zsarnok az időd lejárt!

Hozza a tavasz az új harmóniát.

Hiába vén erőd, élned nem szabad,

Hol a jövőt alkotják, ott neked már nincs szavad!

Hol szépről álmodnak az emberek,

Ott érted már nem ejtnek könnyeket.

Mondd el kis hóvirág mind sorban ezt el,

S töröld le jó Anyám arcát, könnyet, ha ejt.

Budapest 1959. 04. 10.

Kisgombócoknak

                   Ezt a verset akkor írtam, amikor a Mama és a Papa kis rózsái: Rózsa Levente és Rózsa Máté megszülettek

Szervusz Levente, Szervusz Máté - Megjöttetek.

Édesanyátok már nagyon várt rátok

Hogy először sírva, majd nevetve

Felforgatjátok ezt az egész ósdi világot.

Megmenteni azt nem kell, túl öreg és lusta már hozzá

Megváltoztatni, pedig nem lehet, mert akik akarták

           azokkal van tele a temető, de főleg annak árka.

Amerre mentek nincs más csak virág.

Kisgombócok nekünk veletek szebb lett a világ.

 Kecskemét. 2005. július 26.

VARGA JUDIT ILONA (Békéscsaba)

ÉDESANYÁNK EMLÉKÉRE

Világra hoztál bennünket,

Szeretettel babusgattál, neveltél,

Rólunk mindig gondoskodtál.

Önfeláldozóan, küzdve egyedül neveltél bennünket.

Csillagok közül nézel le ránk

Vezérelve lépteinket, tetteinket,

Mindig figyelve ránk.

Drága édesanyánk emlékünkben örökké megőrzünk,

Mindig szeretettel gondolunk Rád.

ÉDESANYÁMNAK I

 

Nézz le rám a mennyből,

Hisz angyal vagy,

Egy angyalka, aki mellettem van.

Óvjál, mint gyermekkoromban tetted.

Lépteimet segítsd, mint életedben .

Segítsd elviselni a nehéz perceket,

a magányt, a nehézségeket.

Veled vagyok mindig szentem.

Édesanyám, drága kincsem, egyetlenem.

ANYASÁG

Méhemnek gyümölcse lettél

Méhemnek burkából kínok között előjöttél

Megszülettél

Babusgattalak, csókolgattalak

Karomban sokszor megtartottalak

Óvodából iskolába mentél

Telt-múlt az idő, felnőtt lettél

Nekem mindig kicsi szentem maradsz

Egyetlenem

Drága gyermekem

Míg élek segítelek

Soha el nem múló szeretettel szeretlek

Veled leszek.

ANYÁK NAPJÁRA

Anyám, anyám, édesanyám

De szomorú sors vár énrám.

Köszöntenélek,

Csókolnám két dolgos kezed,

De már nem lehet.

Örökre elmentél, egyedül hagytál.

Siratlak nap mint nap,

Mindig gondolok Rád,

Virágot viszek sírodra,

S elmondok egy imát.

Emlékemben megmaradsz

Drága édesanyám bennem élsz,

S ez így marad örökké.

ÉDESANYÁMNAK

Anyám, anyám, édesanyám

De szomorú sors vár énrám

Mióta elmentél, téged várlak

Imádkozom érted

Bárcsak velem lennél

Éjjel kiválasztom a legszebb csillagot

Te csak ragyogj

Te vagy nekem a mindenem

Szeretném, ha mellettem lennél

De ez lehetetlen

Hiába várlak, nem kopogsz ajtómon

Bölcs tanácsot hiába várok

Oltalmazz, vigyázz rám

A mennyben gondolj rám

Oly nehéz az élet nélküled

Segíts!! felordítok

Hangomat az éjszakában nem hallja senki.

ÉDESANYÁM EMLÉKÉRE

 

Két karodban felneveltél

Babusgattál, úgy szerettél

Amikor már nem bírtam ápolásod

Idősek otthona lett lakásod

Nap mint nap meglátogattalak

Dédelgettelek, ápoltalak

Órákig beszélgettünk

Sok időt töltöttem Veled

Szerettelek, jobban, mint az életemet

Elmentél örökre

Könnyeimmel búcsúzom

Mindig velem leszel

Soha el nem múló szeretettel gondolok Rád.

M. Kovács Ildikó

Hazatérés

Fáradt volt, nyűgös és álmos.

Szinte az egész éjszakát ébren töltötte, nem mert elaludni, nehogy lekésse a saját indulását. Ideges volt a vezetés miatt, mert utált Pesten vezetni.

Fiai jókat derültek, ha együtt mentek valahova, mert mindig vitatkozott a GPS-sel, el is tévedt rendesen. Gyerekei szerint vele az utazás felért egy kalandtúrával.

Már minden rendben van, nyugtatta magát, hazafelé majd a fia vezet.

Nézte a repülőtéren siető, ácsorgó embereket, de gondolatai vissza-visszatértek a gyerekéhez. Fél éve nem látta, csak telefonon és skype-on beszélgettek. Végre vége a külföldi ösztöndíjnak! Gondolatban már ölelte a 190 cm magas „kicsinyét” játékosan meghúzta a bőrszíjjal összekötött haját. Imádta, ha a vastag varkocs kígyóként a csuklójára tekeredik.

Felriadt ábrándozásából.Kezdett kiürülni a csarnok.Egy fiatal pár közeledett felé.A rövid hajú, szakállas fiatalembernek a szeme, a mosolya volt ismerős.

- Kisfiam! – iramodott feléjük, ölelte szorosan magához a fiát. A fiú zavartan fejtette le nyakáról anyja karjait.

- Nem baj, ha nem megyek veled még haza? – kérdezte, és sokatmondóan nézte a lányt.

- Persze, hogy nem – dadogta, és elindult a kijárat felé.

Ráhajolt a kormánykerékre és patakzottak a könnyei.

Még a GPS-sel sem vitatkozott.

Anyák

ő

A nő elegáns volt, divatos, szép is lehetett volna.De nem volt.

Arcát eltorzította a düh, szeme véreres volt, artikulálatlan hangon üvöltötte”Gyűlöllek! Utállak! Legszívesebben elemésztenélek”!

A kislány rémülten nézte magából kivetkőzött anyját. Tapogatta a fejét ott, ahonnan anyja kirángatta azt a csomó hajat, amivel vadul hadonászott. Könnycseppek gurultak le pufi kis arcán, és nem értette, mi történik vele. Anyjába kapaszkodva zokogta: „anyuka, ne veszíts el!” Az asszony nem foglalkozott a körülötte állók felháborodott és megvető megnyilvánulásával, ellökte magától a gyereket. A kislány földre huppant. Nem törődött az ütéssel, anyja felé nyújtotta a kezét, és zokogva sírta az elegáns kabát hátának: „anyuka, ne veszíts el!”

A nő elegáns volt.

Akár szép is lehetett volna.

De nem volt az.

Ő

Melinda hófehér bundájú, fekete fejű csuklyás patkány volt.

Etetés után bizalommal bújt meg a tenyeremben, élvezte a simogató becézést.

Nagy pocakjától alig tudott menni, de felkészült a szülésre. A ketrecben lévő fa házikóba tiszta faforgácsot hordott, fészket épített születendő kicsinyeinek. Nem tudom, hogy csinálta, de az íróasztalról valahogy ellopott egy papír zsebkendőt, azzal bélelte ki a „gyerekszobát”.

A reggeli etetéshez karcsún jött elő, mohón itta a friss vizet, ropogtatta az almát.

Amíg evett, kibújt a házikó ajtaján egy csupasz, vak, hernyó féle jószág. Nyúltam, hogy megérintem, de Melinda megfordult, és egy kobra sebességével lecsapott.

Beleharapott az ujjamba.

Furcsa, kerregő hangot adva óvatosan a szájába vette a kíváncsiskodót és visszatette a fészekbe. Majd megállt az ajtóban, felborzolt szőrrel próbálta a tudtomra adni, hogy az ajtóban megszűnik a barátságunk.

Fájó ujjal vettem tudomásul, a nevelést. A gyerekeit védte.

DOMIN JOLÁN írásai

Unokámmal

               Reggel korán kelő lévén, hogy csendben teljen még az, az 1-2 óra míg az egész ház népe felkél, gondoltam megnézem a  postámat. Ebbe a műveletbe annyira el tudok merülni, hogy úgy összerezdültem mikor mögöttem unokám krákogott egyet, hogy ne ijedjek meg. Visszafordulva nem akartam hinni a szememnek! Az én nagyra nőtt unokámnak mind a két szép azúrkék szeme kilátszott a homlokából! Fodrász édesanyja ollója gondoskodott róla.

Tegnap békültem ki vele. Mert szókimondó természetem előtört belőlem,

         Egy hete reggel felmentem indítani az unokákat iskolába, meglepődve láttam, és pár keresetlen szóval ecseteltem hogyan is néz ki, - az, az nem néz ki -, mivel ki se lát a haja mögül.

Meglepetten néztem, nagyra nőtt unokám fejére, ahol irtó divatosan megnyírt haja összekuszált tollként rendetlenkedett

.” Kisfiam te nem fésülködtél”! Kiáltottam fel.

„ De mama”! Méltatlankodott Ő, most fésültem ilyenre.

• Fésülte az ágyad! Mondom én.
• . Haragszom, de a méreg nem jó tanácsadó, tovább veszekszem. Azonnal fésülködj meg!
• Ágaskodok vele szemben - mert már egy fejjel túlnőtt rajtam-.

     Ő – még ilyet!- nem hogy fésülködne, nagyfiúi büszkeségében sértve visszafelesel. Nem az a baj mit mond. Ahogyan!

      -   Ezt a hangot nem engedheted meg magadnak, mondom megbántva, ne is szólj hozzám egyhamar!

És Palika bizony éppen csak hogy köszön, már vagy tíz napja, na de ezt én se bírom soká. Mondom neki,

     -  Figyelj ide, béküljünk ki, többé nem piszkállak a frizurád miatt,- mert hála Istennek ez egy jó gyermek -. Nem csavarog, tanul is jól, segít a kistestvérei vigyázásában, tanít engem a számítógép csodáira,- megjegyzem, nem túl nagy eredménnyel-, de türelmesen ismételgeti a tudni valókat.

Szóval ez fiatalember, ma reggel,- ki van mosdva, fésülködve, szép ragyogó fehér ingben, fekete nadrágban.

Jöttem megmutatni magam.

 Ó igen! Ez igen! Ezt szeretem! Lelkesedek.

 Ma ballag az unokám!
Lám, lám tudja ez a gyermek, hogy kell, kinézzen egy tisztességben megőszült nagymama unokája.

Puszi jobbra, balra, találkozunk 10 kor.

Nagyon melegnek ígérkezik az idő, az udvaron lesz az ünnepség. Szalmakalap föl, Férjem kérdi, bár tudja hiába:

      -   „Fontos”?

Ő bizony inkább szenvedne, a napon, semhogy szalmakalapot tegyen a fejére.

De én nőből vagyok.

Átadjuk a szép virágcsokrokat, kis apró ajándékokat. Lányom helyet foglalt az első sorban a kispadon. Gondolhattuk volna, hogy nem helyes, mert kicsik, alacsonyak voltak, amiről az elsősöknek leér a lábuk, és nekem is. Természetesen fel lettünk állítva, mert tényleg nekik lett kikészítve.

Himnusszal kezdődött az ünnepség, amikor a „Balsors” hoz érünk, már könnyezik a szemem. Még ennyi év múltán is így élem meg a Himnuszunkat. És ez így is marad, minden bizonnyal.

Az oklevelek kiosztása után a ballagók elmentek átöltözni, unokám is. Örültem nagyon, mert láttam, hogy a nadrágja le akar esni! Bár az utóbbi időkben ezt mindig így viselte, de gondoltam, ha átöltözni mennek, akkor most biztosan helyére kerül a derékszíj, hiszen nem csípő szíjat viselnek!

Á dehogy!

A kislányok hosszú bő fehérruhában, a fiúk a ballagó ünnepiben jöttek vissza és egy szép társastáncot, adtak elő, amit fél éven át gyakoroltak Unokám attól félt itthon, hogy mi lesz, ha elvéti, 42-es lábával letapossa a kislány törékeny lábát. Én azon drukkoltam ott, mi lesz, ha leesik a nadrágja?!.

Nna ez nagy lecke lenne a számára. De ezt még rosszindulattal se kívánná az ember, hát, még ha úgy szereti azt a haszontalant, mint én. Szerencsésen megúszta a műsort.

Sok fényes dicséret után szétoszlott a társaság, mindenki ment haza.

A nadrágját a többi fiú is a csípején hordja állapítottam még később, nem nagy belenyugvással.

Lányom szíve

 A felhő mögül kisüt a nap

A szomorúság derűre fakad

Lányom szíve kőkemény maradt

Oly nagyot vétettem én ?!

Mindig őszintén nagyon szerettem.

A fal miközöttünk áll

Vajon miből épült hát?!

A téglákat mivel kevertem?

De lebontom, lebontom én!

Jön a szíve a mosoly tengerén.

2010 szeptember

Változás a Mosoly tengerén

A Mosolytengerén visszatért a csónak

Háborgó hullámok elcsitultak.

A csónak, téged hozott vissza

Kislányom, keblemre!

Csak szemed, mosolyod, lássam.

A boldogság tengere nyugodt, csendes.

Szívem beleremeg.,

Lányom te mindig itt vagy velem,

Örüljünk, vigadjunk,hát együtt.

2010 Advent.

Kislányom hol vagy?

Sóhaj hagyja el ajkam, és mosolyra gördül, a szám
Hisz, rád gondolok, lánykám
Rád, kit oly nagyon vártunk
Igaz fiút reméltünk
De Atyánk mindig jobban tudja
mire is van igazán szükségünk.
Téged kaptunk gyönyörű kislány gyermeket!

Sose bántson, hogy egyszer valaha,
tudatlanságunkban fiúra vágytunk!
Lányunk, lám egyedülállóan
Tökéletes.
Mily sok boldog órát szereztél, és
csak erre emlékezzünk,
Amikor a megpróbáltatások órája eljön,
légy erős, védd a gyengét!
Gyermekeidet koruk szerint
kell hogy számíthassanak rád.
Ne legyen ez  teher, számodra nagy!
Istentől kapott ajándékod a szerint köszönd, és mérlegeld.

Árpás Károly

Várakozó

Sötéttel falazott fülke

(ringat a vasúti kocsi)

a dzsekim fejemmel gyűrve,

homlokom hűtve a tükrön:

   bámulok egyre ki.

Titkod kutatva borulok

óvó kupolád fölé,

anyád fordulna, kucorog

rugódzó súlyod húzza -

     termő nyugalma ölé.

Könnyebben meglel ultrahang,

mint ahogy befog a szó.

Nyelvét veszti a harang

(sikolt a lélegzeted)

     állj meg hát, futamodó!

Négyünkre gondolok, ha rád,

megszületendő picim!

Ne gyötörd magad s anyád,

TOPPANJ VILÁGRA KÖZÉNK

    légy velünk  boldog, kicsim!

Benyomások

Hóvirággal tündöklő szép téli nap!

A buszunk a klinika felé halad,

egy kis séta, kart karba öltve…

(hol bátyád született szeptemberi nap)

és minden kétségünk mögöttünk marad.

Hóvirággal tündöklő január-nap!

Négyezer-ötszáztól ismétlődő éj...

– aszúval koronázott ünnep – 

kimondott, akart, kívánt, vágyott parancs:

fakadj életre! Légy! Szüless meg hát! Élj!

Hóvirággal tündöklő tizenkilenc!

Öt-ötvenhét és hat-tizennégy között

negyediknek láttalak meg én!

Ultrahangreflektorban magzatvized – 

fénykép: 18:58:40  3.5  MHz

Hóvirággal tündöklő képernyőjén

koponyád körvonala a telihold!

(május huszonhárom-huszonnégy)

– a lábad kalimpál; a fejed jobbról – 

tekintünk most fölötted összeér.

Hóvirággal tündöklő boldog új év!

 Már beágyazódott végső fejfekvés,

TE! Ó ki tudja: fiú vagy lány?

A képre nyomtatva hét-öt-öt – ráég

édesanyád pecsétje. Mi lesz neved?

Lányköszöntő

*1991.02.17. 12.10. 50/3700

Hogy ragyog a februári nap,

vetteti bilincseit vizeknek.

Szőnyeget borít a lépcsőkre,

virága tizenhetediknek.

Tíz percnyire mozdult az árnyék,

nyomába rezzent déli harangnak.

A Klinika ablakán rézsútos

fény lett az oldója szavadnak

Páncélba öltözött Szűz! Te légy

az őrzője lányunk életének!

Példádra leljen hívatást, hitet;

máglya nélkül égő szövétnek.

Hajad hossza bár nem éri azét,

aki a báránnyal közelget.

Kedved, türelmed olyan legyen:

életeddel verd le a kín reteszét!

Anyád, a drága könnyen hordozott,

száznyolc centivel vagy kisebb nála;

háromezer-hétszázat mutatott

a mérleg — légy fa, kicsi palánta!

És hozz gyümölcsöt! Meglelve Őt,

ki úgy érez, mint te iránta – – –   

Mint belőlünk fakadtál rügyecske,

méhedből más boruljon virágba!

Ragyogjon rád csillag, hold, a nap,

szőve lábad elé szőnyegét!

Szemedben tükröztesse az egét,

addig amíg az útján halad!

Ballada, melyet a második lány születése napján szerzett

                                                                                              * 1993.01.10. 07.52 51/3500

Mennyi zsarátnok: jégszem karátja – 

A fényben szikrázik a járdán eléd.

Gémberedő test, borulj a vállra,

Didergés ne fogjon, ne remegj, te kéz!

Otthon meleg vár, fűtve – bár nem elég

Lágy az ágyunk, hidd el, hogy van olyan

/Nem, tudom: nincs/, hol eddig gondolatlan

Aludtál, úsztál... Hát mosolyodat add,

Ne nézd életünket ilyen komolyan:

Mi adódik, mindig derűvel fogadd!

Arany-kékben, Mária pompája

Neked juthat majd, de viselet még

Nem illik rád, anyád rózsája!

Addig simulj hozzá, ő a menedék

Mindig, most vagy később, ha bánt a setét.

Áldd, zöld köpenyes, te mentsd a bajban,

Rád tekintünk, vörös ruhás anya!

Igézni mit lehet? világot..., magad;

A létet csak úgy éled boldogan,

Mi adódik, mindig derűvel fogadd!

Jó lány légy! Hogy’ borultál hasára

Anyádnak – érezni vesztett melegét...

Nevettél is az első szavára,

Utána nyúltál, hogy megfogd a kezét.

Rágni tanulsz majd, előkéd szakad,

Trikó, szoknya, blézer: hogy szalad...

Így élsz, de sose csikorgasd a fogad;

Zenélj, sétálj - és vállaid sorsodat!

Mi adódik, mindig derűvel fogadd!

Bár Herceg nem vár, s nincs is barátja,

Ám ne veszítsed kedvedet csak ezért –

Csókod azé, ki megérti szavad,

Sírásod - így legyen szerelmes beléd!

Igen, a fogat..., eljő bizonyára,

S nincs ellene had... – méltóságosan,

Mi adódik, mindig derűvel fogadd!

RÓNA J. LÁSZLÓ

  Lángol az ég

Mikor először megláttam anyát,

aranyát adta az ég és bókolt,

fódott ruhába fogva csókolt,

kezébe tartva oly féltett sarját.

Ő egész életét nekem adta,

lopta sorsát, amíg el nem fogyott,

betegen is az ebédhez fogott,

megvénült hajam simogatta.

Ragyogó felhők fonják alakját,

skarlátveressé arcomon a pír,

későn alélok, hová lett immár.

Már nem látom imádott szemét,

kezét légi angyaloknak nyújtva,

gyújtja nekem emlékezés egét.

Érted kondul

Oly nemes a szó, lágy hangzású, mama…

ha kiejti szám, mintha galamb röppenne fel,

fülemben dalol most is minden kedves szava,

értem dobogott benne az aggódó kebel.

Oly szép ez a szó, finom a zengése, anya…

mikor kimondom zsong a  rét, kék az ég,

pár betű csupán, de a világ legszebb szava,

benne van a közel, és az eltűnő messzeség.

Ő az élet; nélküle nem lettem volna soha,

megszült, tejével táplált, óvott és nevelt,

hogy nebulója világfi legyen, s ne egy ostoba.

Egyik sem lettem, csak tollkoptató csupán,

lásd szülém, most neked szól véred hangja,

míg sorokat ró hozzád, szoros egymás után.

Mama, ma érted kondul az anyák harangja.

www.omlit.hu